A Qatar Airways már a budapesti interjú során nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy promotálja a cég által biztosított juttatásokat. Az egyik ilyen juttatás a világ minden szegletére kiterjedő betegbiztosítás. A légitársaságunk alkalmazottai nyugodtan repkedhetnek bármerre a bolygón, ha esetegesen az egészségük megroppanna, akkor egy nagyon komoly segítségre számíthatnak. Ezt a fajta betegbiztosítást mint egyfajta hálót képzelem el, ami megakadályozza, hogy lezuhanj, úgy áll mögöttünk is ez az opció. Amikor – a többi dologgal együtt – erről is szó esett a felvételi beszélgetés keretein belül, akkor még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak. Hát…ja, nyilván van ilyen is, zártam le magamban a gondolatmenetet.

Légitársaságunk a világ minden szegletébe indít járatokat, ennek megfelelően az alkalmazottak is elég változatosak, mármint, ami a származásukat illeti. Természetszerűen a kollégák nemcsak a származásuk szerint, hanem a gondolkodásmódjuk szerint is lefedik annak a bizonyos skálának minden egyes fokozatát. A gondolkodásmódbeli és hozzáállási különbségek a legszembetűnőbben a baráti beszélgetések alkalmával bukkannak elő.
Az egyik ilyen beszélgetés alkalmával átbeszéltük a jövő havi beosztást a volt csoporttársammal. A srác lazán közölte velem: Nincs kedved Indiába repülni? Jelents beteget! Következő alkalommal egy másik kolléga nemes egyszerűséggel kijelentette: Túl sűrű a beosztásod? Jelents beteget! Erre a  beteget jelentésre a légiutas kísérők egyfajta univerzális megoldásként tekintenek. Ugyanúgy, mint az oroszok a vodkára.
A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egy ezt a fajta dolgot nálunk komolyan veszik és aki beteget jelent, azt az orvos nagyon alaposan megvizsgálja. És jaj, annak akit turpisságon kap a fehér ruhás doktorbácsi. Az egész dologban igazából csak itt van a buktató. Amikor a „beteg” kreativitása találkozik az orvos szaktudásával. Egyszer az egyik, míg máskor a másik kerül ki győztesen ebből az örök küzdelemből. Erről a jelenségről a legkülönfélébb történetek keringenek a berkeinkben.
Az egyik ilyen történet például az volt, amikor csörög a telefonom. Belehallózok a haver meg köszönés helyett nekem szegezi a kérdést: Van neked hagymád, vagy erős paprikád? Mindjárt megnézem -válaszolom neki. Ne mindjárt nézd meg, hanem most!! Jól van, máris… Igen van! Akkor azonnal hozd fel nekem a szobámba! Kérte ellentmondást nem tűrve a haver és már bontotta is a vonalat.  Ahogy gyalogoltam fel a lépcsőn el nem tudtam képzelni, hogy miféle kulináris különlegesség készülhet a konyhában. Nyilván azzal a hátsó szándékkal nyújtottam neki oda a kért növényt, hogy a főztjéből nekem is jut majd. Nagy megdöbbenésemre itt semmi ilyesmiről nem volt szó. A következő kép tárult elém: Az imént telefonáló srác egy karosszékben elhelyezkedett és a fejét hátrahajtotta, miközben a szobatársa a hagymakarikákat a szemgolyójába masszírozta. Mindezeket a „Gyorsan, gyorsan!”  és a „Még, még!” felkiáltások kísérték. Ezt már én sem állhattam meg szó nélkül. Mondom is a srácoknak: „Kistestvérek, az igaz, hogy a hagyma egy emberi fogyasztásra alkalmas növény és baktériumölő hatása is van, na de ezt mégis hogy?!? Kisvártatva meg is jött a válasz. A magyarázatából kiderült, hogy most kellett volna egy olyan járatot csinálni, amihez semmi kedve nem volt és inkább beteget jelentett. Már megint beteget jelentett. A telefonba meg megkérdezték, hogy mi baja is van pontosan. A srác meg rávágta, hogy begyulladt a szeme és semmit nem lát. Semmi gond gyere be, megnézzük! – Mondták az irodából.  ÁÁÁ azt nem lehet alig látok valamit, majd holnap. - Próbálkozott a srác. Nem, nem tessék csak szépen bejönni vizsgálatra. - Erősködött az irodista. De nem tudok, mert nem látok semmit sem. – Kötötte emez az ebet a karóhoz. Na’ akkor mi megyünk be hozzád! (A mondás szerint Mohamed járhatott így a heggyel) Az előbb említett kolléga nagyon megijedt attól, hogy nem lesz eléggé piros a szeme addigra, mire az érte küldött autó leparkolna a ház előtt. Versenyfutás kezdődött az idővel, ami a kellően vörös szemű fiatalember győzelmével zárult. Hála a hűtőben elraktározott hagymának és a kollega magas fájdalomküszöbének. Így lett a haverom beosztása egy kicsit könnyebb abban a hónapban. Az én lelkiismeretemmel egyetemben, mert embertársaimon „segíteni” igazán jó érzés.

Nem lehet ám mindig más tollával ékeskedni. Nézzünk is egy olyan sztorit, ami rólam szól. Mert olyan is van, bőven.
A trópusi desztenációk mindig is a kedvenceim közzé tartoztak, ezért be is kértem magam a festői szépségű Maldív-szigetekre. Meg is adták a járatot, szó nélkül. Az egzotikus helyekre menő repülőkön általában jó a hangulat. Egyrészt, az utasok jófejek, mindenki könnyed, de ez nem is lehet másként, hiszen nyaralni mennek.  Másrészt, meg mi is felszabadultabbak vagyunk, hiszen tudjuk, hogy néhány órán belül a tengerparton fogjuk a koktélokat szürcsölni. Így történt ez most is. Munka közben olyan jól összekovácsolódott a csapat, hogy a teljes személyzet, a pilótákkal együtt (nem mindennapos az esemény) találkozott a szálloda éttermében. Természetesen a vacsora után borozni kezdtünk. Egyik pohár csusszant a másik után a jó kedvű kis társaságunk nagy örömére. Egyszer csak elérkezett az az idő, amikor nem kívántam több alkohol tartalmú itat bevinni a szervezetembe, mert éreztem, hogy akkor másnaposság lesz a vége. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább vizet rendelek, abból nem lehet baj, gondoltam. (Itt meg kell jegyeznem azt, hogy a szállodákban, ahol megszállunk mindig palackozott vizet hoznak, mert a csapvíz általában nem fogyasztható). Ebben az esetben viszont- mint utólag kiderült- csapvizet kaptam. Ennek a „látszatja” másnap reggeli után jelentkezett. Semmi baj, gondoltam beveszek egy gyomorfertőtlenítő tablettát az majd segít. Így is tettem. A nap további részét a szobában az ágyban töltöttem. Aminek következtében összegyűjtöttem annyi erőt, hogy a megadott időpontban megjelentem a szálloda halljában. Amikor viszont a kabinban tartózkodtam ismét rám jött a rosszullét. Félre is vonultam a mellékhelységbe, ahol az is kijött, amit meg sem ettem. Eme nyűgömet jelentettem is a rangidős kollégának, aki egy gyömbér azonnali elfogyasztását javasolta. (Széles körben alkalmazott légiutas kísérő gyógymód) Hiába a gyömbér nem maradt meg bennem, sőt egyre rosszabbul is lettem. Ennek a fele sem tréfa, ilyen állapotban én nem fogom tudni a járatot végigcsinálni. Hiába csak 5 óra hossza az egész. A kapitánnyal megtárgyalva az állapotomat ugyanerre a következtetésre jutottunk.
Addigra már olyan rosszul voltam, hogy a repülőről alig tudtam leszállni. Meg is kértem az értem küldött földi személyzetet, hogy segítsen a bőröndömet vinni, mert egyszerűen nem bírom el. A srác nagyon készségesen eme kérésemnek eleget is tett. Az immigráció után megkérdezte, hogy a szállodába kívánok-e menni először, vagy az orvoshoz. Az orvot választottam. Soron kívül be is jutottam a reptér mellett lévő elit magánklinikára. Ezért, jó, hogy van betegbiztosításunk, mert nem tudom mi lett volna velem ilyen helyzetben. Amikor megláttam a klinika harmadik világbeli állapotát elakadt a szavam is. Hát… hogyan is fogalmazzam meg? Ne kerüljetek kórházba a Maldív-szigeteken, az a biztos. Az orvosi felszerelések, viszont eléggé modernek voltak (a körülményekhez képest mindenképpen). Az orvos különösen kedves volt velem és a vizsgálatok elvégzése után az infúzió bekötése mellett döntött. Életemben először estem át eme kellemesnek nem mondható orvosi beavatkozáson. És mindezt egy pohár víz miatt! Ez úgy derült ki, hogy megkérdezte mit fogyasztottam az elmúlt 24 órában. Mondom, hogy vacsoráztam az 5 csillagos szállodában. Mire a doki: De, ugye csapvizet nem fogyasztottam? De, ugye nem? Mire én: lehet, mert nem palackozva tette elém a pincér az életet adó folyadékot. Akkor meg is találtuk a betegséged okát, zárta rövidre a doktor. Nagy tapasztalattal rendelkezik ezen a téren, mert ez errefelé amolyan turista betegségnek számít.
Ezután visszamentem a szállodába, ahol rögtön álom esett a szememre, az extra adag antibiotikumnak köszönhetően. Az édes álomból a telefon csörgése ébresztett fel. A vonal túlsó végén egy kedves női hang érdeklődött az állapotom felől. Csodálkozva megkérdezte, hogy pont a Maldív-szigeteken lettem beteg. Igen, ott, tessék ezt nekem így ahogy van elhinni!- Mondtam a hölgynek. A telefonhívás naponta ötször megismétlődött, hogy jól vagyok-e már. Meg azért, hogy biztosan nem a tengerparton sütetem a hasam. De szerintem a második eset inkább foglalkoztatta a kis irodista kolléganő elméjét. Látott ő már ezt-azt karrierje alatt, az biztos. Ezért gyanakodhatott az egzotikus desztenáción történt beteget jelentés és valamiféle agyafúrt turpisság között fennálló kapcsolatra. Egy szó, mint száz én azért éreztem a törődést, na!
A „mókának” a három nap múlva lett vége, amikor is az orvos kiállította a repülésre alkalmas papírt.
A kolléganővel ki is választottuk a következő járatot, ami Dohába repül. Úgy egyeztünk meg, hogy másnap reggel 8 órakor leszek szíves a már ismert szálloda halljában megjelenni. Így is tettem.

De előtte azért még egy hajnali sétát tettem a tengerparton, közvetlenül a hotel mellett. A víz közelsége megnyugtatja testemet, lelkemet. Lehet azért, mert anno vízimentőként sokat voltam ilyen közegben.
Teljesen egyedül mászkáltam a parton és gyönyörködtem a trópusi napfelkeltében. Amikor is a szállodába visszatérve beleültem egy székbe, amire a nagyon találó „Let the world wait” (A világ megvár) feliratot vésték.

Hát…erre mit mondjak? A világ tényleg megvárt!

Csahmed