Mint minden tisztességes muszlim vallású ország, így Katar sem ünnepli a Karácsonyt. Annyira nem, hogy még 24-én a késő délutáni órákat is a reptéren töltöttük és azzal voltunk elfoglalva, hogy a megnéztük merre is található az a bizonyos elsősegélydoboz. A Szentestét csaknem tölthetjük egy forgalmas terminálban, gondoltuk a csoporttársakkal. Rövid tanácskozás után arra jutottunk, hogy egy vacsorára mégiscsak beülünk valahova. Így történt, hogy az idei Karácsonyt egy thai étteremben töltöttük, csakhogy a hangulat meglegyen. Természetesen alkohol tartalmú italokat az Ünnepekre való tekintettel sem szolgáltak fel.
Nem sokáig dorbézolhattunk, mert másnap a tudásunkról számot kellett adnunk, úgyhogy a cech rendezése után egyből hazafelé vettük az irányt. A lakótársaim sem jártak jobban, az egyik Kínában, a másik pedig a Kenguruk Földjén „ünnepelt”.

Bármi történjék is a Szilveszterkor mindenféleképpen bulizunk mondogattuk egymásnak, miután sikeresen abszolváltuk az éppen aktuális vizsgát. Egyrészt azért, mert az óév utolsó napja Katarban is ünnep, másrészt meg azért, mert megjött a fizetés. (Arab szokás szerint a fizetés a hónap végén van) 31-én hamar elengedtek minket a trénerek, hadd mulasson az ifjúság felkiáltással. Ugyanakkor azt sem felejtették el mondani, hogy 11-re mindenkinek otthon kell lenni. Bizony ám, a képzés ideje alatt ez így megy és nincs kivétel. Voltak már olyanok akik nem tartották be és ők bizony repültek, mármint a cégtől kifelé – mondta mosolyogva a tréner. Na nem baj, mi azért meghúzzuk értettem egyet az ukrán kollégával. Annak rendje és módja szerint meg is szerveztük az estét, egy kisbuszt rendeltünk. Azt, hogy pontosan hova is megyünk azt még nem tudtuk, de azt tudtuk, hogy a román srác már dolgozott a cégnél, ő ismerte a helyeket. Hát, ha ismeri, akkor ő majd megmondja.
Végre már egy kis sörözés, ez már nagyon hiányzott gondoltam magamban miközben öltözködtem. Földöntúli öröm kerített hatalmába attól a gondolattól, hogy rövid időn belül sör fog érintkezni az ízlelőbimbóimmal. A jól ismert kesernyés aromáját már szinte éreztem is a számban miközben ballagtam a szállás elé. Ekkor Hopp! hirtelen ott termett a főszervező román srác és rámordított: „Te meg, hogy nézel ki?” „Hogyhogy hogy nézek ki?” kérdeztem vissza olyan tekintettel mint, aki most ébredt a legszebb álmából. Egy klubba megyünk– fejtette ki a mondandóját bővebben „te meg a koptatott farmerhez elegánsan sportcipőt vettél fel?” „ Hát ja. Jó lesz az, menjünk már.” Magyaráztam, hogy pontosan miért is. A döntés mögött meghúzódó logika az volt, hogy úgyis egész nap öltönyben feszítünk, akkor legalább ma este lazuljunk. Ekkor a kolléga kicsit türelmetlen lett és közölte, hogy ebben az öltözékben egészen biztosan nem fognak sehova se beengedni. Úgyhogy futólépésben menjek vissza a szállásomra és öltözzek át, mutatott az ellenkező irányba egy kisbusznyi piperkőc úriember teljes egyetértése mellett. Ingben és lakkos cipőben tértem vissza, nehogy szó érje a ház elejét. Még a buszsofőr is elismerően bólintott, amikor beszálltam, ugyanis már csak én hiányoztam a fedélzetről.

A belváros felé vettük az irányt abban a reményben, hogy van olyan hely, ahová beférünk. Mindenhonnan elhajtottak, mert nem volt foglalásunk. Míg végül az egyik jó nevű szálloda 28. emeletén üzemelő bárban állapodtunk meg aznap estére. A pultról festői kilátás nyílott a belváros kivilágított épületeire, a személyzet pedig kifogástalanul szabott öltönyt viselt és hozzá pedig cilindert vett fel. Ahogy illik. Ekkor még nem voltak sokan, úgyhogy könnyedén helyet foglaltunk a bárszéken és rendeltünk kedvünkre. Végre már egy kis hazai életérzés, nosztalgiáztam magamban. Aztán, amikor a főpincér egyenként elkérte a személyazonosságunkat igazoló iratot, hogy azzal nyissa meg a nevünkre a számlát, akkor felbátorodtam és megkérdeztem, hogy mennyiért is csapolják nekem cilinderben a sört. Mosolyogva közölte velem, hogy általában 20.000 Ft-nak megfelelő riyalért méri az előbb említett italt, de mivelhogy mi a Qatar Airways alkalmazásában állunk nekünk 20% kedvezmény jár. Az előbbi mondat hallatán úgy pislogtam, mint hal a szatyorban, amikor is az egyik kelet-európai kolléga rám szólt: „Ne csóróskodjál már, most kaptunk fizetést.” Ezt a tényt egy percre sem vitattam. Azt viszont szerényen megjegyeztem, hogy a január még előttünk áll illetve, hogy ez a fajta hozzáállás egy Kelet-Európában igen népes csoport gondolkodásmódjára emlékeztet engem. Csodálkozva meg is kérdeztem, hogy az ő országában talán nincsenek az előbb említett népcsoportból. Megnyugtatott, bizony vannak ott is. Erre a gondolatkörre hivatkoztam, amikor egy másik csoporttársam felkiáltásának köszönhetően feles poharak kezdtek megjelenni a bárpulton. Így spóroltam meg magamnak némi fejszámolást (és fejfájást). Ahogy az borítékolható volt a csapatépítő tréning sikeres volt. A csapat fel- mi viszont leépültünk.
Az idillnek a macedón kolléga sürgetése vetett véget. Ugyanis már 10 óra elmúlt nekünk meg valahogy haza kell logisztikáznunk magunkat. Úgyhogy rövidesen 3-as csoportokba szerveződtünk és taxiba vágtuk magunkat. Az este záróakkordjaként még veszekedtünk egyet a taxisofőrrel, aki megpróbált lehúzni minket.
Háromnegyed 11 után pár perccel húztam át a mágneskártyát a beléptető kapun. Ezzel a mozdulattal lezártam eddigi életem legrövidebb, de ugyanakkor legdrágább szilveszteri buliját.

Az éjfél a fürdőkádban talált. Pezsgő helyett – jobb híján – hűsítő zuhannyal köszöntöttem az újévet. A pancsikolásnak a lakótársam dörömbölése vetett véget, aki karikás szemekkel közölte, hogy most érkezett meg a gépe New Yorkból és ha nem bánnám gyorsan lezuhanyozna mielőtt elmegy bulizni. Persze, haver gyere csak, mondtam, miközben magam köré csavartam a törölközőt.

Nemsokára vége lesz már ennek a tréningnek is.

Csahmed