Az soha nem baj, ha az ember életében vannak biztos pontok. Az enyémben az egyik például az, hogy minden hónap 27-én Bali szigetére repülök. Ez egy igen kellemes dolog, ellenben egy blog bejegyzést ebből aligha lehet írni. A másik biztos pont pedig az, hogy qatarban a taxisofőrökkel veszekedni kell. Ez miért is érdekes és hogyan jön ki belőle egy blog bejegyzés?
Lássuk:
Az előbb említett sivatagi országban vendégmunkások siserehada dolgozik azon, hogy a 2022-es Labdarúgó Világbajnokságra érkező turisták a lehető legpozitívabb képet alkossák meg az országról. Ennek következtében, Doha látképéhez a felhőkarcolók közvetlen közelében délcegen magasodó daruk éppúgy hozzátartoznak, mint a közutakon folyamatos fennakadást okozó útlezárások, illetve dömperek és úthengerek konvoja.
Az olajban gazdag közel-keleti ország fővárosában a tömegközlekedés, mint olyan majdhogynem ismeretlen fogalom. Jómagam buszon csak egyszer ültem, de az elég is volt egy életre. (Metró meg majd 2020-ra lesz kész). Egyébként Qatarban szinte mindenkinek van autója, akinek meg még sincs az magára vessen! Hiszen az 50 Ft-os literenkénti benzinár a legritkább esetben borítja az olajsejkek havi költségvetését. Tömegközlekedés annyira nincs, mint amennyire fenekem alatt gépjármű, úgyhogy marad a taxizás. A történetünk itt kezd érdekessé válni.
A mélyen tisztelt taxisofőrök általában valamelyik harmadik világbeli országból származnak. A „pilóták” – a jelképes benzinár és az munkájukat terhelő adó teljes hiánya ellenére – nem tudnak szabadulni attól a beidegződéstől, hogy nekik márpedig mindenféleképpen át kell verniük az általuk nyújtott szolgáltatást igénybe vevő embereket. Ezen tevékenységüket a legkülönfélébb módon juttatják érvényre. Módszereik széles tárháza nyílik meg a szemlélődő és egyben az ezt elszenvedő utas számára. Ezen repertoárból szemezgetek a továbbiakban.
A legalapvetőbb trükk az az, hogy megbeszélünk egy árat még az utazás kezdete előtt. Nagyon gyorsan rájövök arra, hogy előre kell tisztázni a fuvardíjat. Mielőtt beszállok, megkérdezem, hogy mennyiért vinne el az adott helyre. A sofőr közli, hogy X összegű Qatari Riyalt leszek szíves a markába leszurkolni az utazás befejeztével. Ez eddig tisztának tűnik. Igen ám, de közben a taxiórát is bekapcsolja. És a fizetéskor azt az összeget kéri, amelyik a magasabb, mindig azt, amelyik a magasabb. Egyszer azért, mert megbeszéltük az összeget és mellékes, hogy a taxióra mit mutat, máskor meg pont a taxióra állására hivatkozva kér el többet. Ez a hozzáállás viszont már kevésbé tűnik elfogadhatónak.
Másik kedves kis hadicselük pedig az, hogy az elején közlik annyiért visznek el, amennyit a taxióra mutat. Jaj, de jó, akkor nincs veszekedés, menjünk! Gondoltam gyanútlan utasként. Aztán rápillantok a taxiórára és mit látok? Éjszakai tarifát számol fel a kis huncut, a Nap meg hét ágra süt. Persze, hogy süt, hogyne sütne délelőtt 11 óra van! Nagy flegmán odaszólok, hogy ilyen jó kis fényszóróval közlekedünk, ami nemhogy az utat, de még a környező házak falát is látványosan megvilágítja. Hatalmas szemekkel néz rám, értetlenül. Erre mondom oda van írva: Night fare (éjszakai díjszabás), aztán sötétséget csak a szemeidben látok. ÁÁÁ, hát ő azt nem érti, nem tud angolul. Jön a válasz. Mondom az nem gond, de a taxiórán virító holdacska és a csillagok csak áthidalják azt a kis nyelvi akadályt, nem? Ja, hogy az ott? Az? Hát, az csak jelképes, nincs is jelentősége. Nem-e? És tessék mondani annak a jól látható táblázatnak ott az utas oldalon tulajdonít-e jelentőséget, ami egyértelműen megmutatja, hogy az éjszakai díjszabás sokkal magasabb, mint a nappali? Mert én nemcsak, hogy angolul tudok, de még a táblázatokat is el tudom olvasni. Egy szó mint száz: Jár neki az Oszkár Díj a színészi teljesítményért. A viteldíjért viszont csak a feltüntetett összeg 50%-a jár csupán.
Egy másik alkalommal a volt csoporttársaimmal megbeszéltük, hogy az élményeinket átbeszéljük egy közös táplálékbevitel keretében az egyik helyi étteremben. A csoport egyik része már ott csücsörészett a vendéglátó ipari egységben, a másik részük – köztük én is – pedig éppen érkezőben volt. Leintettünk egy taxit, lebeszéltük az árat, az étterem és a cím bemondása után beültünk. A kialkudott árra a mai napig emlékszem: 15 Qatari Riyal. Nagy előkellően beültem előre, az anyós ülésre, a két másik delikvens meg hátra. Elindultunk. Aztán ahogy karistoltunk, látom, hogy az egyik ikonikus dohai felhőkarcoló tőlünk jobbra helyezkedett el. Ennek a ténynek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, egészen addig, ameddig az előbb említett épület nem került hozzánk képest balra, majd néhány perc múlva mögénk, aztán ismét jobbra. Odaszóltam a srácnak: Tudod, hogy merre megyünk? Igen, Uram! Jött a megnyugtató válasz. Az viszont már kevésbé volt megnyugtató, hogy a felhőkarcoló ismét átkerült a bal oldalunkra. Mondom: Forma-1- en érzed magad, Schumacher?!? Mert körbe-körbe viszel. Ekkor szemlesütve elismerte, hogy neki bizony fogalma sincs arról, hogy melyik étteremben szándékozzuk megemelni a vércukorszintünket. Mondtam semmi baj, kisöreg. Hívjál fel valakit! Na, azt aztán mégsem gondolhatjuk komolyan, hogy ő a nagy nehezen megszerzett taxis jogosítványát kockáztatja azzal, hogy elismeri, eltévedt. És olyan heves tiltakozásba kezdett, hogy megsajnáltam. Ekkor én mitfahrerré léptettem elő magamat. A zsebembe benyúltam, telefonomat elővettem, mobilinternet bekapcsolása után a navigációs programra rányomtam, sőt még a nyelvet is átállítottam arra a bangladesi nyelvjárásra, amit ő anyanyelvi szinten beszélt. Így történt, hogy a telefonom a műszerfalon bengáli nyelvjárással adta az utasításokat, aminek következtében nem meglepő módon hamarosan leparkoltunk a várva-várt étterem előtt. Az viszont már meglepő volt, hogy a srác az eddig zavartalanul pörgő taxióra által mutatott 80 riyalos viteldíjat próbálta meg felszámolni. Ekkor én ismét szerepet váltottam, a mitfahrerből katonatiszté avanzsáltam és úgy rendre utasítottam a gépkocsivezetőnket, mint ahogy az imént a telefonom igazította útba. A Magyar Néphadsereg törzsőrmestere beszélhetett egykor olyan hanghordozással az újoncokkal, mint én akkor a sofőrrel. A légitársaságunk által támasztott mindenkori 5 csillagos viselkedést ebben az esetben vörös csillagosra cserélem, amikor a 15 Riyalt átnyújtottam a fuvardíj ellenértékeként.
A soron következő alkalommal nem szilárd táplálékot, hanem folyékonyat szerettünk volna bevinni a szervezetünkbe. Ugyanis a beosztás összeegyeztetése megmutatta, hogy négyünknek együtt van a szabadnapunk. Hát, ha ez igaz, akkor irány a Buli! Szépen felöltöztünk, alkalomhoz és helyhez illően. Vasalt ing és pucolt cipő dukál a jó nevű szállodákban működő rendezvényközpontokhoz. A jókedvű kis társaságunk a megbeszélt időben találkozott és kollektíven átvonultunk a közeli forgalmas kereszteződéshez taxi leintés céljából. Erőfeszítésünket siker koronázta, gondoltuk akkor, amikor gurultunk a belváros felé. Az autópálya lehajtójánál a sofőr kirakta az irányjelzőt és már húzódott is le a leállósávba. A vezető a volán mellől a kocsi elejéhez sétált, a motorháztetőt felnyitotta, majd közölte velünk, hogy technikai probléma miatt nem lehetséges tovább menni. Nekünk meg ajánlatos lenne kiszállni a kocsiból, a fényesre pucolt cipőnk az út porával érintkezett, miközben arról tudakozódtunk, hogy pontosan mi is az előbb említett technikai probléma. Nem lehetséges tovább menni és kész, zárta rövidre. Nem volt mit tenni, az autópálya felhajtójánál, party szerelésben, elkezdtünk az arrafelé haladó kocsiknak integetni. Hátha valamelyik elvisz minket bulizni. Addig az emberünk meg úgy tett, mint, aki bütyköli a motort. Néhány percnyi kézlengetést követően már indexelt is az újabb jelölt. Ekkor az előbbi taxis közölte, hogy ő márpedig a kialkudott fuvardíj teljes összegére igényt tart. Az lehetetlen, hiszen nem vitt el minket a megbeszélt helyre. Ő aztán nem hibás, nem tehet róla, hogy lerobbant. Mondjuk arról speciel mi sem. Néhány percig eltartott, míg ez az abszurd helyzet tisztázásra került. Ugyanis ekkor nemcsak egy, hanem rögtön kettő darab taxisofőrrel is alkudoztunk, mégpedig párhuzamosan. Az eredmény az lett, hogy a viteldíj 1/3-át az előbbi, 2/3-át pedig az új gépkocsivezető kapja és akkor nem tájékoztatjuk sem a hatóságokat, sőt még a lefotózott rendszámtáblát sem küldjük el emailben a taxivállalat ügyfélszolgálatára. Az erőfeszítésünket végezetül siker koronázta. Megegyeztünk. Ennek következtében a buliba kicsit késve, de csöppet sem megtörve jutottunk el. Ugyanis pontosan annyit fizettünk a fuvarért, amennyit az elején terveztük, igaz több részletben.
Ilyen és ehhez hasonló dolgok tömkelege esett meg velem úton-útfélen. Amikor is egyszer csak hopp! Egy jelzésnélküli, fehér autó húzódott le, miközben a járdán álltam és az autósoknak integettem. Kívülről semmi nem utalt arra a tényre, hogy ő taxis lenne. De mikor felajánlotta a szolgáltatásait és a viteldíj összegét is közölte. Elfogadtam. A beszállást követően beszélgetni kezdtünk, amikor is kiderült, hogy ő egy ún. „magán sofőr”. A srácot nagyon stílusosan Iszlámnak hívják. Mivel az utazás végeztével sem próbált meg lehúzni, elmentettem az elérhetőségét a telefonomba. Ha dolgom van a város másik szegletében, esetleg egy átmulatott éjszaka után jönnék haza, vagy a reptérre utazok akkor csak megcsörgetem. A srác egyébként a leglehetetlenebb időpontokban is értem jön, csak a GPS koordinátákat kell a telefonjára elküldeni. Nem hiába ebből él! Igaz, Iszlám kicsit drágább, mint a „sima” taxi, de legalább nincs veszekedés ez pedig nekem bőven megéri.
Így jutottam el arra a szintre, hogy a sivatagi országban saját sofőröm legyen. Ez egy kicsit nagyképűen hangzik. Az otthoni viszonyokhoz képest mindenképpen, de egész egyszerűen ez a legjobb megoldás.
Közben meg kijött a jövő havi beosztás. És igen, ismét van benne Bali!
Csahmed
