A Qatar Airwaysen alapvetően két típusú járaton lehet szolgálatot teljesíteni. Egyfelől van az úgynevezett layover, amikor is egy hosszabb járat után a célállomáson landolva egy szállodában kipihenhetjük magunkat, majd onnan indulunk vissza Doha felé. A másik típus, amikor csak egy rövid odaút után megszakítás nélkül, rögtön indulunk is vissza. Ezt hívjuk turnaround-nak.
Mint azt bizonyára kitaláltátok a légiutas kísérők jobban szeretik az ottalvós járatokat, hiszen ilyenkor van lehetőség felfrissülésre, városnézésre. A gyors oda-vissza esetében meg maximum a takarítókat nézhetjük, ahogy a munkájukat végzik.

Van néhány olyan úticél, ahova mind a két fajta járatunk van. Nyilván ezek a nem is olyan távoli, de nem is a közeli helyek. Azt, hogy a repülőgép egyből jöhet-e vissza, vagy a személyzetnek pihennie kell, azokat jogi előírások szabályozzák.
Példának okáért, Nepál fővárosába Katmanduba van napi 3 járatunk. Ebből kettő turnaround és csak egy esetben van lehetőség ottaludni a szállodában.

Amikor 24-én kijött a beosztás a következő hónapra, akkor vettem észre, hogy van egy Katmandu oda-visszám. Nem baj, nekem sem lehet mindig szerencsém- gondoltam. De különösebben nem zavart a dolog, ugyanis minden hónapban kapok egy turnaround járatot.
Aztán, ahogy teltek-múltak a napok jött egy telefonhívás. Az egyik távol-keleti kolléganő nem kevés erőforrást megmozgatva kiderítette a számomat és megcsörgetett (Azt, hogy ki melyik járatot csinálja az néhány kattintással megtudható a belső rendszerünkben, de a telefonszám nincs ott). Előállt azzal az ajánlattal, hogy szeretné elvinni a nepáli járatomat és cserébe adná ugyanazt a járatot, csak ottalvósban. Rögtön visszakérdeztem, hogy pontosan mikor is van az ő járata. Ugyanazon a napon, csak pár órával később. Itt már gyanút fogtam. Először arra gondoltam, hogy ellenőr van a járaton. Mert, ha ez úgy van, akkor így nem vállalnám el. Ugyanis az egy extra adag stressz a személyzetnek, mégpedig intravénásan. De, ebben az esetben nem erről volt szó. Megnyugtatott, hogy nem lesz ellenőr a gépen. Részemről rendben is volt a dolog, de ez ugye még csak a szükséges, de nem elégséges feltétel. Rajtam kívül még a beosztást készítő szervezeti egységnek is rá kell bólintania. Itt szintén a legalitást és a minimális pihenőidő betartását kell figyelembe venni. A kolleganő egyből rávágta, hogy ők is egyetértenek, ugyanis már megkérdezte. Sőt, a papírt is kitöltötte már csak alá kell írnom. Ennél a pontnál elbizonytalanodtam. Hogy lehet valakinek ennyire fontos ez a dolog? Mi érdeke fűződhet ehhez a cseréhez? A kolleganő érezhette a bizonytalanságot a hangomban, ezért sebtében fel is ajánlott 100 Amerikai Dollárt, amit én azon nyomban elfogadtam. Néhány nap múlva találkoztunk a légiutas kísérők által fenntartott részlegben és hivatalossá is tettük a cserét egy kérelem benyújtásával. Amikor megkérdeztem, hogy pontosan miért is akar cserélni annyira, hogy még fizet is érte, akkor szűkszavúan csak annyit mondott, hogy nem szereti azt a hotelt, ahol megszállunk. Ezt az infót, akkor még nem tudtam hova tenni.

Elérkezett az ominózus nap. Ott ültünk a minden járat előtt kötelezően megtartott eligazításon, amikor is elérkeztünk ahhoz a részhez, hogy az arra az adott helyre vonatkozó specifikus információkat tárgyaljuk. Az egyik első osztályon dolgozó hölgy – aki szintén ugyan abból a távol-keleti országból származik – közölte a következő információcsomagot: A hotel eredetileg árvaházként üzemelt. A 60as években porig égett. A bentlakó gyerekek nagyrészét nem sikerült kimenekíteni, ott lelték a halálukat. Az épületet a tragédia után egy jónevű szállodalánc vásárolta meg, hotelt csinált belőle. Ennek ellenére a gyerekek szellemei a mai napig visszajárnak és zavarják a szállóvendégeket. Állítólag több légiutas kísérőt halálra rémítettek. Szóval, aki teheti inkább elkerüli az alvást abban a hotelben.
Akármennyire is hihetetlen, ezek a mondatok az eligazítás keretein belül tényleg elhangzottak.

Éjszakai látogatók?

A járatot rendben megcsináltuk, megérkeztünk a hotelbe. A regisztrációt követően átvettük a kulcsainkat és ment mindenki a szobájába. Az első dolgom ilyenkor feltenni a bőröndöt az ágyra és a legszükségesebbeket kipakolni, aztán pedig birtokba venni a fürdőszobát. Ahogy ott állok a zuhany alatt egyszer csak elmegy a villany. Ez a jelenség engem, személy szerint annyira nem zavart. Félig beszappanozva kiléptem a zuhany alól és az okos telefonom segítségével megvilágítottam a fürdőszobát azzal az indítatással, hogy tovább folytassam a megkezdett tisztálkodási tevékenységemet. Ekkor ütötte meg a fülem egy éktelenül hangos női sikoly, olyan amilyeneket csakis a horror filmekben hallani. A sikoltozó nő elhaladt a szállodai szobám ajtaja előtt, majd tovább rohant a másik irányba. Mindenki ismeri azt a jelenséget, amikor egy motorbicikli nagy sebességgel elhalad mellette: WWAAAAAAM! Ekkor ugyanolyan hirtelenséggel, mint az előbb a villany visszatért a szobába. „és lőn világosság!” Mert, hogy az milyen jó. Mármint tényleg az, de mint utólag kiderült nem mindenkinek.

Másnap tudtam meg, hogy pontosan mi is történt. A szobakulcs átvétele után a távol-keleti kolléganő is beállt a zuhany alá. És, bizony nála is elment a villany. Ő ezt nem annyira a közelmúltban bekövetkezett nepáli földrengés okozta megrongálódott közműveknek, sokkal inkább a túlvilágról idelátogató gyermekek szellemeinek tulajdonította. Ennek megfelelően is cselekedett, úgy ahogy volt, meztelenül kirohant a zuhany alól. Természetesen, hangos sikoly közepette.
Azt, hogy elment az áram egy kisebb technikai problémának fogták fel a hotel karbantartói és rövid időn belül bekapcsolták a generátort.
Egy kisebb technikai problémával a kolleganőm is szembesült. Nevezetesen, hogy a nagy sietségre való tekintettel nem vitt magával sem törölközőt, sem pedig szobakulcsot. Így történt, hogy a villany visszakapcsolása után nem tudott visszaosonni a szobájába, hanem kénytelen volt egy szál semmiben lemenni a szálloda recepciójára.
Ugye értitek az iróniát? A túlvilági gyerekek zaklatni akarják a zuhany alatt, ezért meztelenül lemegy a recepcióra, mert az ott lévő felnőtt férfi biztosan nem fogja!

A munkatársnő másnap falfehér arccal, elcsukló hangon mesélte el a történteket. És hogy miért volt falfehér? Mert nem volt mersze lemenni a recepcióra tápanyagért a szégyen miatt, elaludni meg a szellemek miatt. Természetesen a történtekért továbbra is a túlvilági sötét erők mesterkedését okolta.
Ekkor én is fontos észrevételt tettem. Miért riasztaná el a szellemeket a fény? Mert, ugye a szellemnek az a lényege, hogy az anyagi világ felett áll, tehát nem gátolja semmilyen anyag a tevékenységében. Namármost a fénynek is van anyagi tulajdonsága, tehát felfogható anyagként. Szóval a szellem – ha úgy dönt ­– simán átmegy bármilyen anyagon, beleértve a fényt is. Ezen még nem gondolkodtál el?
Hát már, hogy gondolkodott volna el, hangzott a válasz. Azt mindenki tudja, hogy a fény elriasztja a szellemeket. Az meg, hogy a fény anyag lenne élből tagadta. Sőt, azt is hozzátette, hogy ilyesmi is csak egy materialista nyugati ember fejéből pattanhat ki.
Azaz, materialista nyugatiak! Egy Albert Einstein nevű figura száz évvel korábban körülírta a fény tulajdonságait. Lerakva ezzel a kvantumfizika alapjait.

Nem lehet mindenkivel veszekedni. Jobb a békesség!

Hallod, kistestvér: fizess inkább 100 Dollárt! Mindenki jobban jár.

Csahmed

Amikor Dohába először megérkeztem és elfoglaltam a cég által kijelölt szállást, akkor szembesültem azzal, hogy az egyik lakótársam román. Megmondom őszintén, amikor megláttam az RO országkódot a neve mögött nem fogott el mérhetetlen boldogság. Természetesen ez az érzés, az ismert történelmi okok miatt keletkezett bennem, még az előtt, hogy az adott személlyel találkoztam volna. Itt főleg a XX. század eseményeire gondolok. A történelem, mind középiskolai tantárgy, mind pedig hobbi szinten a kedvenceim közzé tartozott. (Az egyetemi felvételi vizsgát is történelemből tettem le) Tehát magamban egyfajta reflexszerű ellenérzést véltem felfedezni csupán egy ismeretlen személy származási országa miatt.

Ahogy teltek-múltak a hónapok a véleményem a fentiekkel kapcsolatban megváltozott. Az ilyen fajta változás természetszerűen nem zajlik egyik pillanatról a másikra.
A Válozás a következőképpen zajlott le:
A karrierem elején kimondottan élveztem azt, a színes és vegyes összetettségű társaságban bármikor találok magamnak beszélgetőpartnert. Az hosszú járatok után járó 24-30 órás városban tartózkodás ideje alatt szerettem felfedezni az adott város nevezetességeit. A kezdetekben egyáltalán nem érdekelt, hogy ki az, aki ki szeretne jönni a városba. Ha valaki akart jönni, akkor én abban partner voltam.
Egy idő után azt vettem magamon észre, hogy a 10.000 főt számláló légiutas kísérő gárda közül azokat a kollégákat részesítem előnyben, akik Európából származnak. Itt szeretném megjegyezni, hogy az Európa általában Kelet-Európát jelent. Ugyanis az a fajta szigorúság illetve értelmetlen szabályok tömkelege, amit a vezetőség velünk szemben támaszt nem alternatíva egy jóléti társadalomból származó egyén számára. Még, a magas fizetés ellenére sem. Ezért csak elvétve találhatóak olyan kollégák a sorainkban, akik az egykori vasfüggöny nyugati oldalán látták mag a napvilágot. Eddig a 1,5 éves karrierem során egy olasszal, egy franciával, két skóttal, egy írrel, egy hollanddal, három angollal, három portugállal és öt spanyollal repültem. Hát, ha nincsenek nyugat-európaiak, akkor vannak viszont kelet-európaiak. A környező országok közül a legtöbben Romániából jöttek (több, mint 1.000 fő). Utánuk következnek a szerbek, majd a bosnyákok (A két nemzetiség összességében kiteszi az 1.000 főt). Mi, magyarok ritkának számítunk a cégnél. ugyanis olyan 25-30 magyar légiutas kísérő repül a Qatar színeiben.

Én ezt a leosztást egyáltalán nem bánom. Ugyanis így majdnem minden járaton van egy olyan kelet-európai, akivel, hogy úgy mondjam, egyeznek a preferenciáink. Mi vagyunk azok a fiatalok, akik a szállodába megérkezést követően vesszük a fáradtságot és elmegyünk városnéző körútra. Ez az ázsiaiakra általánosságban nem mondható el. Ők jellemzően bezárkóznak a szobájukba és berendelik a szobaszervizt. Ezt onnan tudom, hogy amikor megyek reggelizni, akkor a folyosón, amelyiken el vagyunk szállásolva, nem is lehet mást látni, mint az ajtó elé kitett tálcákat, rajta a kajamaradékkal. Ezen kívül ők azok, akikkel egyezik a munkamorálunk. Ha európaival repülök – tisztelet a kivételnek – akkor tudom, hogy nem fog jelentéktelen dolgon fennakadni. Nem fog minden apró dolgot jelenteni a rangidős kollegának, aki egyben felügyelő is. Ha bármilyen probléma lép fel, akkor azt ott helyben egymás között megbeszéljük. Az idő előrehaladtával egyre csak erősödött bennem az az érzés, hogy nincs is olyan nagy gondolkodásmódbeli, hozzáállási különbség ezen területről jött emberek között. Legalábbis, ami a fiatalokat illeti. Nemsokára csak úgy kezdtem el emlegetni őket: A Mi Fajtánk.

A román lakótársammal időközben annyira jó kapcsolat alakult ki, hogy most már nyugodtan kijelenthetem: barátok vagyunk. Egy rendkívül jó meglátásokkal rendelkező srác. Az ízlésünk és a világlátásunk is hasonlónak mondható.
Egyik alkalommal mindketten szabadságon voltunk és elhatároztuk, hogy elmegyünk sörözni. Felmerült minden olyan téma, ami egy baráti sörözés alkalmával felmerülhet. Ekkor már jó egy éve együtt laktunk. A beszélgetés alatt érintettük a politikát ebből következően a történelmet is. Illetve a történelemnek azon részét is, amelyik az országaink közötti nézeteltérésre ad okot. És igen, a fennálló nézetkülönbségeket baráti módon, normális hangnemben egymás elé tártuk. Annyira belemerültünk, hogy közben bezárt a hely és mennünk kellett. A beszélgetést hazafelé menet a taxiban, majd másnap a nappaliban folytattuk. Hosszas beszélgetés után arra a következtetésre jutottunk, hogy, ha a németek és a franciák a XX. század történésein túllendülve a nézetkülönbségeket meg tudták beszélni, akkor talán mi is meg tudjuk.  

Szóval itt, a Közel-Keleten nincs értelme fenntartani azokat a nézetkülönbségeket, amelyeket a történelem viharai idéztek elő a messzi Európában. Egymásra vagyunk mi itt utalva, mi a Mi Fajtánk!

Az egyik ilyen baráti sörözés alkalmával rákérdeztem a lakótársamnál, hogy mi annak az oka, hogy ilyen sok román dolgozik a Qatar Airwaysnél. A srác meg kifejtette, hogy egy kormányzati döntés húzódik meg a jelenség mögött. Nevezetesen, hogy Románia valamilyen terméket, ha jól emlékszem élelmiszert a világpiaci árnál kedvezőbben ad el Qatarnak. Cserébe Qatar vállalta, hogy egy bizonyos részét a munkaerőpiacának megnyitja a román munkavállalók előtt. Ugyanis tisztában vannak vele, hogy a román fiatalok a megkeresett összeget úgyis az anyaországukban fektetik majd be.

Időközben kijött az augusztusi beosztás. Amiben négy darab szabadnapot találtam egyhuzamban. Szerencsére a menedzsment is úgy gondolta, ahogyan én: rám fér egy kis pihenés. Négy nap pont elég lesz regenerálódásra gondoltam akkor, amikor a járataink telítettségét nézegettem Európába. Különösen Olaszországba vágytam most így hirtelenjében. Ugyanis a közelmúltban a Milánó melletti comói tó mellett eltöltött néhány óra rendkívüli módon feltöltött érzelmileg.  De ahogy cselekvésre került a sor sajnos meg kellett állapítanom, hogy a járatainak az adott időpontban a napfényes Itália felé tele vannak. Pisába és Rómába még átszállva is nagyon necces eljutni a szabadságom alatt.
Na sebaj, gondoltam és a térképre illetve az internetes keresőprogramra ránézve eldöntöttem, hogy elmegyek Tbilisibe. Az Európa és Ázsia határán fekvő Grúzia nagyon szép az évnek ebben a szakában. Legalábbis a világhálón elérhető úti beszámolók alapján.

Azt, hogy a grúzok is a Mi Fajtánk közzé tartoznak-e még nem tudom. De majd Augusztus közepe felé tisztázódik ez is. 

Csahmed

Az egyik jó nevű szállodalánc legfelső emeletén üzemeltetett szórakozóhely bárpultjánál ülve lettem figyelmes Alinára. Alina az ukrán szépség rendkívül kirívóan öltözködött eme sivatagi viszonylatban hűsnek számító estélyen. A miniszoknyához úgy vette fel a combfixet, hogy a fehérnemű tetején a csipkét pont nem takarta el teljesen a miniszoknya.
Ahogy azt illik.
Nyilván tette ezt mindazért, hogy a külső szemlélő figyelmét a nőies domborulataira terelje. Oda is terelte, az enyémet mindenképpen.
A jókedvű kis társaságunk egyik tagja korábban már repült azzal a lánnyal, aki szemmel láthatólag Alina barátnőjeként ücsörgött, szintén a bárpultnál. Miután eme tényre a kolléga felhívta a figyelmemet, közöltem vele, hogy mindenki számára az a legelőnyösebb, ha most szépen kollektíven odamegyünk hozzájuk és felelevenítitek, hogy pontosan mi is történt azon a járaton. Mivel az ukrán szépség barátnője is szépnek számított, ezért gyorsan megszületett a megállapodás: Megyünk!
A bemutatkozást követően próbáltam közös nevezőt találni Alinával. Úgy, mint: kelet-európai életstílus; a dohai szórakozóhelyek alacsony választéka cserébe viszont az alkoholos italok magas ára; a repülőn történt különféle történetek; a jövő havi beosztás, stb. A kapcsolódási pontokat még, úgy ahogy megtaláltam, viszont a fogást a kiszemelt hölgyön már nem annyira. Ugyanis útközben vetélytársam akadt egy negyvenes, minden bizonnyal tehetős arab úriember személyében. Akinek az volt az udvarlási taktikája, hogy a férfias kisugárzását kellő komolysággal egy vagyonnyilatkozattal támasztotta alá. Csakhogy mindenki tudja hol a helye.
Nemhiába, ezek az arabok ismerik az utat a női szívekhez. Ahogy hallottam az udvarlás első szakaszában nagyon is odateszik magukat. Hogy pontosan mire is gondolok? Hát valami ilyesmire:

(Forrás: Instagram)

Ebben a versenyhelyzetben nagyon gyorsan hogy úgy mondjam kipontozódtam. Olyan tehetetlenül néztem, hogy Alinát „lecsapják a kezemről”, mint ahogyan az ókori világ nagy tudósa Arkhimédész nézhette a fürdőkádjából kiömlő vizet. Nekem viszont ezután sem jutott semmilyen eget rengető fizikai törvényszerűség az eszembe. De, ha már a folyadékoknál tartunk, elárulom: Visszasomfordáltam a bárpulthoz és ittam még egyet!

Teltek-múltak a hónapok a beosztásomnak köszönhetően továbbra is a világ legtávolabbi helyeire jutottam el. Az elkövetkezendő időszakban élményt élményre halmoztam. Az a színes, felgyorsult életstílus, amit már egy jó ideje a sajátomnak tudhatok, felülír mindenféle kellemetlen tapasztalatot.
Alina, az ő szépsége és az ominózus este eseményei a múlt homályába vesztek. Ez az egész történet a tudatom legeldugottabb zugában egy emlékfoszlányként élt csak tovább.

Aztán egyszer, egy kora hajnali órában megcsörrent a telefonom. Amint a kezembe vettem a kommunikációs eszközt, rögtön tudtam, hogy ez bizony a beosztás előállításáért felelős szervezeti egység telefonszáma. Tudniillik ebben az időben készenlétben voltam és a legszebb álmomból riasztottak fel. A telefonhívás lényege az volt, hogy nekem márpedig most azonnal indulnom kell. Háromnegyed óra múlva indul a busz a szálásom elől, ami a reptérre visz ki. A gép meg a nigériai Lagosba repül. Azon a járaton kellene most nekem az utasokat kísérni.
Sebtében összepakoltam és ki is mentem a reptérre. A minden járat előtt kötelezően tartandó eligazítás elejéről lemaradtam. Arról a részről, amikor a kollégák egymásnak bemutatkoznak és elmondják, hogy a Földgolyó melyik szegletében látták meg annak idején a napvilágot. (A késés teljesen rendben van, ha az embert készenlétről rángatják be.) A nagy rohanás közepette nekem csak annyi figyelmet szenteltek, hogy azt a pozíciót mondták el, ahol az elkövetkezendő órában helyt kell állnom. Ez a pozíció pedig nem más, mint a másodosztály elején található „konyha”. „Ez teljesen rendben van! Na de ki lesz a segédem?” – Kérdeztem vissza. „Alina!” – jött a válasz. A hang irányából pedig egy női alakot láttam közeledni és a kezét nyújtotta bemutatkozásképpen. Mosolyogva meg is kérdezte, hogy ugye mi már repültünk együtt, mert olyan ismerős vagyok neki. Mondom: „Persze, hogyne, még régebben.” (Pedig nem is!) Csak nem fogok kora hajnalban illúziókat rombolni! Arra úgyis ott lesz több, mint 6 órám.

A Doha-Lagos járatról legendák keringenek a berkeinkben. Ez egy igazi embert próbáló járat. Ismerek olyan kolleginát, aki kerek perec kijelentette, hogy ő márpedig ezt a járatot nem fogja megcsinálni. Inkább beteget jelent, de ő oda többet nem megy és kész. Valószínűnek tartom, hogy az a kolléga/kollegina is valami ilyesmiben somfordálhatott, amikor beteget jelentett, így kerülhettem én be a csapatba a készenlétről.

Nem akarom szépíteni a történetet, a járat tényleg szörnyű volt. A kedves kis afrikai utasok még a felszállás előtt (!) elkezdték követelni a reggelit. Nem egy, nem két utas, hanem a kabin fele. Mindezt mindenféle udvariasságot mellőzve, az alapszintű angol nyelvtudásukat felhasználva. Ilyen és ehhez hasonló mondatok repkedtek a kabinban: „Hey, yo! Give me food! (Hé te! Hozzál már kaját!)” illetve az „I want food and I want it now! (Kaját akarok! Most akarom!)”. Aki kicsit is tud angolul, az tudja, hogy ez nem mindennapi durvaság. Azt már ugye mondanom sem kell, hogy a kérem és a köszönöm szavak nem szerepeltek az utasok szótárában. De mindegy is, mert bármi van, nekünk attól még mosolyogni kell az utasra.
A rangidős kollegina mondta is, hogy akkor most a reggeli utánra tartogatott csokit és csipszet kezdjük el szétosztani. Ez a folyamat normális esetben úgy néz ki, hogy egy előre bekészített tálcán odanyújtjuk az utasnak a nasit, ő meg elveszi magának, ami kell. Na’ mármost itt minden kellett! Egy utas nemcsak egy csipszet és egy csokit vett el, hanem adott esetben mindjárt négyet. A nálam lévő tálca rögtön az első sorban el is fogyott. A rangidős kollegina meg monda, hogy legyen inkább úgy, hogy nem nyújtom oda az utasnak, hanem kézből adok mindenkinek egyet. Mert, ha nem jut valakinek a sor végén, abból tuti balhé lesz. Ő ezt már most megmondja a 10 éves tapasztalatára hivatkozva. Volt is elégedetlenkedés: Mi az, hogy csak egy jár neki, amikor ő éhes!
És ekkor még el sem indultunk!

A felszolgálás nem volt egy leányálom, elhihetitek. Az összes tápanyagot kivittük az utasoknak. Mindent megettek, megittak! Még a személyzeti kaját is inkább odaadtuk, csak csönd legyen! Nagy nehezen, de végére értünk a felszolgálásnak.

A felszolgálás végeztével természetesen nekünk kell összeszedni az előzőleg kiosztott tálcákat. Ez úgy néz ki, hogy egy üres kocsit végigtolunk a kabinban, megkérdezzük az utast, hogy kér-e kávét, vagy teát. A lagosi járaton mi is így tettünk. Ekkor történt egy kisebb incidens. Az egyik gorilla termetű utas, aki a férfias viselkedésmintát a 80-as évek Rambo karakteréről másolta, megszomjazott. Azt, hogy most neki éppen szüksége van egy kis folyadékra a következő megnyilvánulással jutatta a kollegina – jelen esetben Alina ­– tudomására: „Hey, bitch! Come over here! (Hé, te kis kurva, gyere csak ide!)”. Azt, hogy mindenki számára egyértelmű egyen, hogy hova is kell vinni azt a kávét még csettintett is az újaival. Ezt a fajta hangnemet a megszólított hölgy némileg udvariatlannak találta és 180 fokos fordulatot vett, mindent hátrahagyva elindult a kabin elején található konyha irányába. Mindezt, nyilván nem a kávé mielőbbi szervírozása végett cselekedte, hanem azért, hogy leüljön az egyik személyzeti ülésre és ottan a könnyeit hullassa. A hölgy kerek perec kijelentette, hogy márpedig ő nem hajlandó kiszolgálni ezeket az utasokat.
Na’ ekkor léptem be én a történetbe. Kérdeztem a kolleginát, hogy mi történt, ami miatt úgy döntött, hogy az egereket itatja. Alina szipogva egy másik ázsiai hölgy pedig a szavába vágva mesélték el nekem a történetet. Mondtam is Alinának, hogy ne aggódjon majd én összeszedem a tálcákat az ő soraiban is, ő csak intézze a konyhát. Ezzel a lépésemmel mind az odasereglett kolleganők, mind pedig Alina szemében nemes lovaggá lényegült át a személyem. Olyanná, aki fehér lovon ülve, kezében karddal küzd az Igazságért és a királylány ártatlanságáért. A valóság talaján álló olvasók kedvéért megjegyzem, hogy Alina pontosan annyira volt ártatlan királylány, mint amennyire én nemes lovag. De igazából mindegy is…
Fogtam magam nagy lendülettel visszamentem a kabinba pontosan oda, ahol az előbb a kollegina abbahagyta és folytattam a tálcák összeszedését. Az előbbi „úriembert” pedig teljes egészében figyelmen kívül hagytam. A tevékenységemet zavartalanul nem egészen kettő percig folytathattam, amikor is a gorilla felállt az üléséről és a hatalmas termete ott magasodott előttem. A Rambo stílusával és alapszintű angol szókinccsel próbált meg egy kávét kicsikarni belőlem. Na’ mármost én csak álltam ott a frissen vasalt ingemben és rezzenéstelenül néztem az arcába. Minél hangosabban ordított a gorilla én annál halkabban és választékosabban beszéltem. Az akcióhős ezzel az egésszel nem nagyon tudott mit kezdeni, valószínűleg azért, mert Sylvester Stallone annak idején nem játszott el egy hasonló jelenetet a mozivásznon. A valósághoz még az is hozzátartozik, hogy egy 180 cm magas, fehér férfinek öltönyben azért van megjelenése. Testi különbségek ide, vagy oda. Nemhiába voltak ott a britek pár száz évig gyarmatosítónak, azért tanították is a népeket. Ezt mindenféle rasszista él nélkül, tapasztalatból állítom.
A törzsfőnök egem úriembernek nézett és ennek megfelelően visszavett az arcból és a hangból.

Nigériába megérkezve egy hatalmas kulturális sokk ért bennünket. Elképesztő méreteket ölt a szegénység és ebből kifolyólag a bűnözés. A buszt, amivel a repülőgép személyzetét szállították kettő darab rendőrségi terepjáró kísérte a szállodába. Egy terepjáró elől, egy meg hátul. A rendőrök AK-47-es gépkarabéllyal voltak felszerelve, nyilván nem véletlenül. A szálloda 4 méter magas fallal és olyan vaskapuval rendelkezett, mint, amilyet a követségek bejáratánál látni.
A szállodába megérkezve Alinával sebtében meg is beszéltünk egy találkozót a szálloda halljában, miután a zuhannyal lemostuk testünkről az út porát, lelkünkből meg a keserűséget.

Van egy fajta – általam alig értett jelenség – a légi utaskísérőknél, nevezetesen, hogy a lehető legtöbb alkalommal kell képeket feltölteni a közösségi média oldalaira. Ezzel a fajta magamutogatással, talán a hiányos önbizalmukat akarják pótolni. Talán azért használják a fényképezőgépet, amiért én a billentyűzetet, egyfajta egyéniség kifejezéseképpen. De még az is lehet, hogy fotogénebbek, mint én. Akármi is legyen az igazság, Alina a hallba történő megérkezést követően azonnal mondta is: „Menjünk!” „Hova akarsz te itt menni?” – kérdeztem vissza. A magyarázatból kiderült, hogy az Instagramra márpedig képeket kell feltölteni onnan, ahol éppen járunk. Ha törik, ha szakad a képeknek márpedig ott kell lenniük. Ezzel a kijelentéssel egyszerűen nem akartam vitatkozni. Egyrészt azért, mert nekem is van Instagram fiókom, másrészt meg azért nem voltam vitatkozós kedvemben. Nem úgy, mint mondjuk a kapunál strázsáló géppisztolyos fiatalember, aki megrökönyödve vette tudomásul, hogy mi éppen mire is készülünk. Néhány angol tőmondattal meggyőzött minket eme terv helytelenségéről. Mint mondta lehet csinálunk szép képeket, de telefon és pénztárca nélkül fogunk visszajönni az teljesen biztos. „Akkor mégis mit lehet itt csinálni?” – kérdezte Alina érdeklődve. Az emberünk válaszképpen a fejével biccentett a bárpult felé, aminek a közvetlen közelében éppen a zenészek kezdték el a hangszereiket kipakolni.
Az előbbiekben felajánlott szórakozási lehetőséget én szívélyesen elfogadtam, Alinát karon fogtam és határozott léptekkel vezettem az akkor még teljesen üresen álló bárpult irányába.

Aznap este, Fekete-Afrikában így indult az este. Azt meg, hogy hogyan végződött nem írnám le és akkor talán ti is úriembernek néztek.

Csahmed

A Qatar Airways már a budapesti interjú során nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy promotálja a cég által biztosított juttatásokat. Az egyik ilyen juttatás a világ minden szegletére kiterjedő betegbiztosítás. A légitársaságunk alkalmazottai nyugodtan repkedhetnek bármerre a bolygón, ha esetegesen az egészségük megroppanna, akkor egy nagyon komoly segítségre számíthatnak. Ezt a fajta betegbiztosítást mint egyfajta hálót képzelem el, ami megakadályozza, hogy lezuhanj, úgy áll mögöttünk is ez az opció. Amikor – a többi dologgal együtt – erről is szó esett a felvételi beszélgetés keretein belül, akkor még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak. Hát…ja, nyilván van ilyen is, zártam le magamban a gondolatmenetet.

Légitársaságunk a világ minden szegletébe indít járatokat, ennek megfelelően az alkalmazottak is elég változatosak, mármint, ami a származásukat illeti. Természetszerűen a kollégák nemcsak a származásuk szerint, hanem a gondolkodásmódjuk szerint is lefedik annak a bizonyos skálának minden egyes fokozatát. A gondolkodásmódbeli és hozzáállási különbségek a legszembetűnőbben a baráti beszélgetések alkalmával bukkannak elő.
Az egyik ilyen beszélgetés alkalmával átbeszéltük a jövő havi beosztást a volt csoporttársammal. A srác lazán közölte velem: Nincs kedved Indiába repülni? Jelents beteget! Következő alkalommal egy másik kolléga nemes egyszerűséggel kijelentette: Túl sűrű a beosztásod? Jelents beteget! Erre a  beteget jelentésre a légiutas kísérők egyfajta univerzális megoldásként tekintenek. Ugyanúgy, mint az oroszok a vodkára.
A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egy ezt a fajta dolgot nálunk komolyan veszik és aki beteget jelent, azt az orvos nagyon alaposan megvizsgálja. És jaj, annak akit turpisságon kap a fehér ruhás doktorbácsi. Az egész dologban igazából csak itt van a buktató. Amikor a „beteg” kreativitása találkozik az orvos szaktudásával. Egyszer az egyik, míg máskor a másik kerül ki győztesen ebből az örök küzdelemből. Erről a jelenségről a legkülönfélébb történetek keringenek a berkeinkben.
Az egyik ilyen történet például az volt, amikor csörög a telefonom. Belehallózok a haver meg köszönés helyett nekem szegezi a kérdést: Van neked hagymád, vagy erős paprikád? Mindjárt megnézem -válaszolom neki. Ne mindjárt nézd meg, hanem most!! Jól van, máris… Igen van! Akkor azonnal hozd fel nekem a szobámba! Kérte ellentmondást nem tűrve a haver és már bontotta is a vonalat.  Ahogy gyalogoltam fel a lépcsőn el nem tudtam képzelni, hogy miféle kulináris különlegesség készülhet a konyhában. Nyilván azzal a hátsó szándékkal nyújtottam neki oda a kért növényt, hogy a főztjéből nekem is jut majd. Nagy megdöbbenésemre itt semmi ilyesmiről nem volt szó. A következő kép tárult elém: Az imént telefonáló srác egy karosszékben elhelyezkedett és a fejét hátrahajtotta, miközben a szobatársa a hagymakarikákat a szemgolyójába masszírozta. Mindezeket a „Gyorsan, gyorsan!”  és a „Még, még!” felkiáltások kísérték. Ezt már én sem állhattam meg szó nélkül. Mondom is a srácoknak: „Kistestvérek, az igaz, hogy a hagyma egy emberi fogyasztásra alkalmas növény és baktériumölő hatása is van, na de ezt mégis hogy?!? Kisvártatva meg is jött a válasz. A magyarázatából kiderült, hogy most kellett volna egy olyan járatot csinálni, amihez semmi kedve nem volt és inkább beteget jelentett. Már megint beteget jelentett. A telefonba meg megkérdezték, hogy mi baja is van pontosan. A srác meg rávágta, hogy begyulladt a szeme és semmit nem lát. Semmi gond gyere be, megnézzük! – Mondták az irodából.  ÁÁÁ azt nem lehet alig látok valamit, majd holnap. - Próbálkozott a srác. Nem, nem tessék csak szépen bejönni vizsgálatra. - Erősködött az irodista. De nem tudok, mert nem látok semmit sem. – Kötötte emez az ebet a karóhoz. Na’ akkor mi megyünk be hozzád! (A mondás szerint Mohamed járhatott így a heggyel) Az előbb említett kolléga nagyon megijedt attól, hogy nem lesz eléggé piros a szeme addigra, mire az érte küldött autó leparkolna a ház előtt. Versenyfutás kezdődött az idővel, ami a kellően vörös szemű fiatalember győzelmével zárult. Hála a hűtőben elraktározott hagymának és a kollega magas fájdalomküszöbének. Így lett a haverom beosztása egy kicsit könnyebb abban a hónapban. Az én lelkiismeretemmel egyetemben, mert embertársaimon „segíteni” igazán jó érzés.

Nem lehet ám mindig más tollával ékeskedni. Nézzünk is egy olyan sztorit, ami rólam szól. Mert olyan is van, bőven.
A trópusi desztenációk mindig is a kedvenceim közzé tartoztak, ezért be is kértem magam a festői szépségű Maldív-szigetekre. Meg is adták a járatot, szó nélkül. Az egzotikus helyekre menő repülőkön általában jó a hangulat. Egyrészt, az utasok jófejek, mindenki könnyed, de ez nem is lehet másként, hiszen nyaralni mennek.  Másrészt, meg mi is felszabadultabbak vagyunk, hiszen tudjuk, hogy néhány órán belül a tengerparton fogjuk a koktélokat szürcsölni. Így történt ez most is. Munka közben olyan jól összekovácsolódott a csapat, hogy a teljes személyzet, a pilótákkal együtt (nem mindennapos az esemény) találkozott a szálloda éttermében. Természetesen a vacsora után borozni kezdtünk. Egyik pohár csusszant a másik után a jó kedvű kis társaságunk nagy örömére. Egyszer csak elérkezett az az idő, amikor nem kívántam több alkohol tartalmú itat bevinni a szervezetembe, mert éreztem, hogy akkor másnaposság lesz a vége. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább vizet rendelek, abból nem lehet baj, gondoltam. (Itt meg kell jegyeznem azt, hogy a szállodákban, ahol megszállunk mindig palackozott vizet hoznak, mert a csapvíz általában nem fogyasztható). Ebben az esetben viszont- mint utólag kiderült- csapvizet kaptam. Ennek a „látszatja” másnap reggeli után jelentkezett. Semmi baj, gondoltam beveszek egy gyomorfertőtlenítő tablettát az majd segít. Így is tettem. A nap további részét a szobában az ágyban töltöttem. Aminek következtében összegyűjtöttem annyi erőt, hogy a megadott időpontban megjelentem a szálloda halljában. Amikor viszont a kabinban tartózkodtam ismét rám jött a rosszullét. Félre is vonultam a mellékhelységbe, ahol az is kijött, amit meg sem ettem. Eme nyűgömet jelentettem is a rangidős kollégának, aki egy gyömbér azonnali elfogyasztását javasolta. (Széles körben alkalmazott légiutas kísérő gyógymód) Hiába a gyömbér nem maradt meg bennem, sőt egyre rosszabbul is lettem. Ennek a fele sem tréfa, ilyen állapotban én nem fogom tudni a járatot végigcsinálni. Hiába csak 5 óra hossza az egész. A kapitánnyal megtárgyalva az állapotomat ugyanerre a következtetésre jutottunk.
Addigra már olyan rosszul voltam, hogy a repülőről alig tudtam leszállni. Meg is kértem az értem küldött földi személyzetet, hogy segítsen a bőröndömet vinni, mert egyszerűen nem bírom el. A srác nagyon készségesen eme kérésemnek eleget is tett. Az immigráció után megkérdezte, hogy a szállodába kívánok-e menni először, vagy az orvoshoz. Az orvot választottam. Soron kívül be is jutottam a reptér mellett lévő elit magánklinikára. Ezért, jó, hogy van betegbiztosításunk, mert nem tudom mi lett volna velem ilyen helyzetben. Amikor megláttam a klinika harmadik világbeli állapotát elakadt a szavam is. Hát… hogyan is fogalmazzam meg? Ne kerüljetek kórházba a Maldív-szigeteken, az a biztos. Az orvosi felszerelések, viszont eléggé modernek voltak (a körülményekhez képest mindenképpen). Az orvos különösen kedves volt velem és a vizsgálatok elvégzése után az infúzió bekötése mellett döntött. Életemben először estem át eme kellemesnek nem mondható orvosi beavatkozáson. És mindezt egy pohár víz miatt! Ez úgy derült ki, hogy megkérdezte mit fogyasztottam az elmúlt 24 órában. Mondom, hogy vacsoráztam az 5 csillagos szállodában. Mire a doki: De, ugye csapvizet nem fogyasztottam? De, ugye nem? Mire én: lehet, mert nem palackozva tette elém a pincér az életet adó folyadékot. Akkor meg is találtuk a betegséged okát, zárta rövidre a doktor. Nagy tapasztalattal rendelkezik ezen a téren, mert ez errefelé amolyan turista betegségnek számít.
Ezután visszamentem a szállodába, ahol rögtön álom esett a szememre, az extra adag antibiotikumnak köszönhetően. Az édes álomból a telefon csörgése ébresztett fel. A vonal túlsó végén egy kedves női hang érdeklődött az állapotom felől. Csodálkozva megkérdezte, hogy pont a Maldív-szigeteken lettem beteg. Igen, ott, tessék ezt nekem így ahogy van elhinni!- Mondtam a hölgynek. A telefonhívás naponta ötször megismétlődött, hogy jól vagyok-e már. Meg azért, hogy biztosan nem a tengerparton sütetem a hasam. De szerintem a második eset inkább foglalkoztatta a kis irodista kolléganő elméjét. Látott ő már ezt-azt karrierje alatt, az biztos. Ezért gyanakodhatott az egzotikus desztenáción történt beteget jelentés és valamiféle agyafúrt turpisság között fennálló kapcsolatra. Egy szó, mint száz én azért éreztem a törődést, na!
A „mókának” a három nap múlva lett vége, amikor is az orvos kiállította a repülésre alkalmas papírt.
A kolléganővel ki is választottuk a következő járatot, ami Dohába repül. Úgy egyeztünk meg, hogy másnap reggel 8 órakor leszek szíves a már ismert szálloda halljában megjelenni. Így is tettem.

De előtte azért még egy hajnali sétát tettem a tengerparton, közvetlenül a hotel mellett. A víz közelsége megnyugtatja testemet, lelkemet. Lehet azért, mert anno vízimentőként sokat voltam ilyen közegben.
Teljesen egyedül mászkáltam a parton és gyönyörködtem a trópusi napfelkeltében. Amikor is a szállodába visszatérve beleültem egy székbe, amire a nagyon találó „Let the world wait” (A világ megvár) feliratot vésték.

Hát…erre mit mondjak? A világ tényleg megvárt!

Csahmed

A sivatagi országban éppen a Ramadan időszakát éljük. Amikor az ominózus hónap elején az egyik kelet-európai – évek óta itt tevékenykedő – kollégám mondta, hogy nemsokára megkezdődik a Ramadan, akkor még nem értettem a hangjában rejlő keserűséget. Akkor még nem. Aggodalomra semmi ok, gondoltam magamban akkor, amikor a méltán híres internetes keresőprogram segítségével a hiányos tudásomat kiegészítettem.

Mi is az a Ramadan?
Az iszlám előírásainak megfelelően egy böjtöléssel töltött hónappal bizonyítja a hithű muszlim vallású ember önmaga és Allah előtt, hogy az ő hite márpedig erősebb, mint a testi vágyai. Eme bizonyítás legfőbb módja az az, hogy egy teljes hónapot böjtöléssel tölt el. Egy teljes holdciklus idejéig tartózkodnia kell napkeltétől napnyugtáig az evéstől, ivástól, dohányzástól, szexualitástól, stb. Eme szigorú előírások alól mentességet élveznek a gyerekek, a betegek, az idősek, a terhes nők, a háborúban szolgálatot teljesítő katonák és azok, akik utaznak.

Amikor az interneten tájékozódtam a fentiekről, akkor ezt az egészet még nem tudtam hova tenni. Ha ezt írja elő az iszlám szent könyve, akkor ezt írja elő és kész. Másokat vallási meggyőződésében még csak véletlenül sem fogok megsérteni, zártam rövidre magamban a gondolatmenetet. 

Az egyetem elvégzése után, friss diplomásként szembesültem azzal, hogy az oktatott elmélet és az alkalmazott gyakorlat között nemegyszer áthidalhatatlan szakadék húzódik. Nemcsak a munkaerőpiacon, hanem itt is találkoztam eme huncut kis jelenséggel.

Az elmélet után nézzük hogyan is néz ki mindez a gyakorlatban:

Az első élményem a Ramadannal az volt, amikor a két hetes szabim után ismét Qatarban találtam magam. A szabadságot a lehetőségek maximális kihasználása mellett Szicília szigetén töltöttük a hugival. Sőt néhány napra még haza is látogattam Magyarországra.
Természetesen a hűtőm teljesen üres volt, amikor visszatértem a szállásra. Az üres hűtőszekrény nem különösebben ritka jelenség egy légiutaskísérőnél. Ha üres, akkor megtöltöm, gondoltam, és már húztam is fel a cipőmet. Aztán egy kisebb sokk ért a bevásárlóközpont ajtajánál: Zárva! Na’ tessék, kénytelen leszek az amerikai gyorsétterem hamburgerét fogyasztani. És már ballagtam is a közismert logó irányába. Aztán: Hopp! Az is zárva! A Ramadanra való tekintettel napkeltétől napnyugtáig minden zárva- okosított a biztonsági őr, miközben megkért, hogy ugyan ne rángassam már azt az ajtót.  Így történt, hogy a sivatagban, aznap, napnyugtáig én is böjtöltem!

Az a szerencse ért, hogy a Szent Hónap alatt kaptam egy Medinába tartó járatot (Medina az Iszlám szent helye). Mondanom sem kell, hogy a repülőgép tele volt imádkozni és megtisztulni vágyó emberekkel. Ekkor szembesültem azzal, hogy mekkora erő is van még mindig a vallásokban. A böjtöt mindenki tartja. Egy teljes repülőgépnyi utas, semmilyen táplálékot nem fogyasztott. Egyetlen egy idős bácsika kért egy teát, de suttogva és akkora bűntudattal a hangjában, hogy komolyan megsajnáltam. A lehető legdiszkrétebben nyújtottam oda neki a papírpoharat. A nagypapi körbenézet, hogy látja-e valaki, majd a teát olyan gyorsasággal lehajtotta, hogy mire kimondtam: „Tessék vigyázni, mert forró!” Addigra már le is csusszant a torkán. Utána már csak mutogatott, hogy a terhelő bizonyítékot sürgősen tüntessem el az asztaláról. A Rosenberg házaspár csempészhette ki akkora körültekintéssel az atomtitkot Los Alamosból, mint én azt a szerencsétlen papírpoharat a kabinból.

Valamilyen csatlakozásra vártunk a Távol-kelet egyik repterén, aminek következtében hosszabb ideig a földön várakoztunk. Mivel a felszállás késett, természetszerűen a felszolgálás is. Már éppen végeztünk a szervizzel és megkezdtük az elpakolást, amikor az egyik hölgy akkora svunggal jelent meg a hátsó konyhában, hogy mindenki szabad utat biztosított neki, mint a rohammentőnek az M3-on. A kollegina csakugyan vészhelyzetben érezhette magát, mert mindennemű udvariaskodást mellőzve azonnal rámkiáltott, hogy hol is van pontosan a személyzeti kaja. A kezemben lévő tisztítóruhával úgy mutattam a helyes irányba, mint anno Toldi Miklós mutatta az utat Buda felé a petrencés rúddal. Azzal az apró különbséggel, hogy ő keze nem remegett. A munkatársam nő létére olyan erővel tépte fel a táplálékot rejtő kocsi ajtaját, mint ahogy azt a kommandósok szokták, egy rajtaütés keretében. A soron következő jelenetet kiemelt figyelemmel kísértem. Nem kis meglepetésemre a következő kép tárult elém: A kollegina nagy vehemenciával tömte magába az ennivalót, miközben 20 másodpercenként az órájára pillantott. nagy kontrasztot képezve ezzel a viselkedése és a tökéletes elegáns megjelenése között. Hirtelen jött ötlettől vezérelve megkérdeztem, hogy jól van-e. Erre röviden rávágta, hogy persze, csak nem egészen három perce (!) van arra, hogy táplálékot vegyen magához. Ugyanis nemsokára feljön a Nap. Nemsokára feljön a Nap?!? – Kérdeztem vissza reflexből.  Nézz már ki az ablakon! Hét ágra süt. Mondjuk ez nem olyan meglepő délután 2-kor!! Erre nagy sebtében odamondta, hogy nem az a lényeg, hogy Singapúrban hány óra van, hanem, hogy Mekkában mennyi az idő. Mert csak az számít! – mondta. De olyan flegmasággal a hangjában, mintha egy Nobel-díjas fizikus próbálná elmagyarázni egy értelmi fogyatékosnak a szorzótáblát, mégpedig sokszori nekifutásra… És már tűnt is el a fél croissant a szájában.
Az előbb említett jelenetet azon a bizonyos skatulyában nem tudtam hova rakni. Ő meg azt nem, hogy egy ilyen egyszerű, magától értetődő dolgon mit kell annyira csodálkozni.

Azért nem mindenki veszi ilyen komolyan a dolgokat. Egy másik kellemes kis szösszenet az az volt, hogy a szokásos eligazítás keretén belül a rangidős kollegina rákérdezett, hogy ki az, aki böjtöl. Tette ezt azért, mert akkor olyan pozíciót ad az illetőnek, ami fizikailag kevésbé megterhelő, tekintve, hogy az ember vércukorszintje ilyenkor – mint azt az előbb láttuk – napnyugtáig alacsony. Az egyik hölgyemény fennhangon közölte is, hogy ő bizony a hithű muszlimok közzé sorolja magát. Ezért leszünk szívesek őt mi is oda sorolni. Ahogy eme szavak elhagyták a száját, szinte prófétává nemesült a lénye, miközben vallásos áhítat lengte körbe a szobát, eme hajnali órán. Éppen csak az tömjén illata hiányzott. Az az összhatás olyan szinten tökéletes volt, hogy még egy mozi terem széles vásznán is megállta volna a helyét.
A színdarab megtette a hatását, a hölgy megkapta a legkönnyebb helyet. Én meg mehettem a konyhába. Aztán teltek-múltak az órák, fogytak a mérföldek, mi pedig egyre csak közeledtünk az úti célunk felé.
Aztán egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy valaki jóízűen falatozik. Odanézek és mit látok? Az előbb említett hölgy a csirkés szendvics mellé stílusosan egy tábla csokoládét majszol. Hát… ezt… mégis… hogy?!? Bukkant ki belőlem az őszinte meglepetés. Úgy – jött a válasz – hogy megéheztem. Ha nem tudnám benne van a Koránban, hogy a koplalást megszakíthatja az aki utazik. Ha nem hiszem nézzem csak meg, ott áll a Könyvben feketén-fehéren. Meg különben is, ha ezen múlik a lelki békém, akkor ő azt az egy napot pluszba (!) leböjtöli. Miattam ne törd magad, HitTestvér! – Mondtam nagyvonalúan. Hiszen alig várom, hogy ennek az egésznek vége legyen és kinyissanak az éttermek és a szórakozóhelyek és végre bulizhassak egy jót.

Egy jobbfajta party, az kell most nekem gondoltam magamban, akkor, amikor azt terveztem, hogy a beosztásomban szereplő három szabadnapot hol is töltsem. Rövid gondolkodást követően, a céges 90%-os kedvezmény fülre kattintottam, a keresőbe meg a DOH-AMS viszonylatot írtam, hátha felférek a Schiphol felé tartó járatra. Szerencsére volt még hely. Ez már csak így van: Egyeseknek RamaDAN, másoknak meg AmszterDAM.

Na, megyek váltok már egy kis Eurót. Mert hiába fejlett a nyugat-európai bankrendszer, azért Hollandiában sem lehet mindenhol kártyával fizetni.

Csahmed

Az soha nem baj, ha az ember életében vannak biztos pontok. Az enyémben az egyik például az, hogy minden hónap 27-én Bali szigetére repülök. Ez egy igen kellemes dolog, ellenben egy blog bejegyzést ebből aligha lehet írni. A másik biztos pont pedig az, hogy qatarban a taxisofőrökkel veszekedni kell. Ez miért is érdekes és hogyan jön ki belőle egy blog bejegyzés?
Lássuk:
Az előbb említett sivatagi országban vendégmunkások siserehada dolgozik azon, hogy a 2022-es Labdarúgó Világbajnokságra érkező turisták a lehető legpozitívabb képet alkossák meg az országról. Ennek következtében, Doha látképéhez a felhőkarcolók közvetlen közelében délcegen magasodó daruk éppúgy hozzátartoznak, mint a közutakon folyamatos fennakadást okozó útlezárások, illetve dömperek és úthengerek konvoja.
Az olajban gazdag közel-keleti ország fővárosában a tömegközlekedés, mint olyan majdhogynem ismeretlen fogalom. Jómagam buszon csak egyszer ültem, de az elég is volt egy életre. (Metró meg majd 2020-ra lesz kész). Egyébként Qatarban szinte mindenkinek van autója, akinek meg még sincs az magára vessen! Hiszen az 50 Ft-os literenkénti benzinár a legritkább esetben borítja az olajsejkek havi költségvetését. Tömegközlekedés annyira nincs, mint amennyire fenekem alatt gépjármű, úgyhogy marad a taxizás. A történetünk itt kezd érdekessé válni.

A mélyen tisztelt taxisofőrök általában valamelyik harmadik világbeli országból származnak. A „pilóták” – a jelképes benzinár és az munkájukat terhelő adó teljes hiánya ellenére – nem tudnak szabadulni attól a beidegződéstől, hogy nekik márpedig mindenféleképpen át kell verniük az általuk nyújtott szolgáltatást igénybe vevő embereket. Ezen tevékenységüket a legkülönfélébb módon juttatják érvényre. Módszereik széles tárháza nyílik meg a szemlélődő és egyben az ezt elszenvedő utas számára. Ezen repertoárból szemezgetek a továbbiakban.

A legalapvetőbb trükk az az, hogy megbeszélünk egy árat még az utazás kezdete előtt. Nagyon gyorsan rájövök arra, hogy előre kell tisztázni a fuvardíjat. Mielőtt beszállok, megkérdezem, hogy mennyiért vinne el az adott helyre. A sofőr közli, hogy X összegű Qatari Riyalt leszek szíves a markába leszurkolni az utazás befejeztével. Ez eddig tisztának tűnik. Igen ám, de közben a taxiórát is bekapcsolja. És a fizetéskor azt az összeget kéri, amelyik a magasabb, mindig azt, amelyik a magasabb. Egyszer azért, mert megbeszéltük az összeget és mellékes, hogy a taxióra mit mutat, máskor meg pont a taxióra állására hivatkozva kér el többet. Ez a hozzáállás viszont már kevésbé tűnik elfogadhatónak.

Másik kedves kis hadicselük pedig az, hogy az elején közlik annyiért visznek el, amennyit a taxióra mutat. Jaj, de jó, akkor nincs veszekedés, menjünk! Gondoltam gyanútlan utasként. Aztán rápillantok a taxiórára és mit látok? Éjszakai tarifát számol fel a kis huncut, a Nap meg hét ágra süt. Persze, hogy süt, hogyne sütne délelőtt 11 óra van! Nagy flegmán odaszólok, hogy ilyen jó kis fényszóróval közlekedünk, ami nemhogy az utat, de még a környező házak falát is látványosan megvilágítja. Hatalmas szemekkel néz rám, értetlenül. Erre mondom oda van írva: Night fare (éjszakai díjszabás), aztán sötétséget csak a szemeidben látok. ÁÁÁ, hát ő azt nem érti, nem tud angolul. Jön a válasz. Mondom az nem gond, de a taxiórán virító holdacska és a csillagok csak áthidalják azt a kis nyelvi akadályt, nem? Ja, hogy az ott? Az? Hát, az csak jelképes, nincs is jelentősége. Nem-e? És tessék mondani annak a jól látható táblázatnak ott az utas oldalon tulajdonít-e jelentőséget, ami egyértelműen megmutatja, hogy az éjszakai díjszabás sokkal magasabb, mint a nappali? Mert én nemcsak, hogy angolul tudok, de még a táblázatokat is el tudom olvasni. Egy szó mint száz: Jár neki az Oszkár Díj a színészi teljesítményért. A viteldíjért viszont csak a feltüntetett összeg 50%-a jár csupán.

Egy másik alkalommal a volt csoporttársaimmal megbeszéltük, hogy az élményeinket átbeszéljük egy közös táplálékbevitel keretében az egyik helyi étteremben. A csoport egyik része már ott csücsörészett a vendéglátó ipari egységben, a másik részük – köztük én is – pedig éppen érkezőben volt. Leintettünk egy taxit, lebeszéltük az árat, az étterem és a cím bemondása után beültünk. A kialkudott árra a mai napig emlékszem: 15 Qatari Riyal. Nagy előkellően beültem előre, az anyós ülésre, a két másik delikvens meg hátra. Elindultunk. Aztán ahogy karistoltunk, látom, hogy az egyik ikonikus dohai felhőkarcoló tőlünk jobbra helyezkedett el. Ennek a ténynek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, egészen addig, ameddig az előbb említett épület nem került hozzánk képest balra, majd néhány perc múlva mögénk, aztán ismét jobbra. Odaszóltam a srácnak: Tudod, hogy merre megyünk? Igen, Uram! Jött a megnyugtató válasz. Az viszont már kevésbé volt megnyugtató, hogy a felhőkarcoló ismét átkerült a bal oldalunkra. Mondom: Forma-1- en érzed magad, Schumacher?!? Mert körbe-körbe viszel. Ekkor szemlesütve elismerte, hogy neki bizony fogalma sincs arról, hogy melyik étteremben szándékozzuk megemelni a vércukorszintünket. Mondtam semmi baj, kisöreg. Hívjál fel valakit! Na, azt aztán mégsem gondolhatjuk komolyan, hogy ő a nagy nehezen megszerzett taxis jogosítványát kockáztatja azzal, hogy elismeri, eltévedt. És olyan heves tiltakozásba kezdett, hogy megsajnáltam. Ekkor én mitfahrerré léptettem elő magamat. A zsebembe benyúltam, telefonomat elővettem, mobilinternet bekapcsolása után a navigációs programra rányomtam, sőt még a nyelvet is átállítottam arra a bangladesi nyelvjárásra, amit ő anyanyelvi szinten beszélt. Így történt, hogy a telefonom a műszerfalon bengáli nyelvjárással adta az utasításokat, aminek következtében nem meglepő módon hamarosan leparkoltunk a várva-várt étterem előtt. Az viszont már meglepő volt, hogy a srác az eddig zavartalanul pörgő taxióra által mutatott 80 riyalos viteldíjat próbálta meg felszámolni. Ekkor én ismét szerepet váltottam, a mitfahrerből katonatiszté avanzsáltam és úgy rendre utasítottam a gépkocsivezetőnket, mint ahogy az imént a telefonom igazította útba. A Magyar Néphadsereg törzsőrmestere beszélhetett egykor olyan hanghordozással az újoncokkal, mint én akkor a sofőrrel. A légitársaságunk által támasztott mindenkori 5 csillagos viselkedést ebben az esetben vörös csillagosra cserélem, amikor a 15 Riyalt átnyújtottam a fuvardíj ellenértékeként.

A soron következő alkalommal nem szilárd táplálékot, hanem folyékonyat szerettünk volna bevinni a szervezetünkbe. Ugyanis a beosztás összeegyeztetése megmutatta, hogy négyünknek együtt van a szabadnapunk. Hát, ha ez igaz, akkor irány a Buli! Szépen felöltöztünk, alkalomhoz és helyhez illően. Vasalt ing és pucolt cipő dukál a jó nevű szállodákban működő rendezvényközpontokhoz. A jókedvű kis társaságunk a megbeszélt időben találkozott és kollektíven átvonultunk a közeli forgalmas kereszteződéshez taxi leintés céljából. Erőfeszítésünket siker koronázta, gondoltuk akkor, amikor gurultunk a belváros felé. Az autópálya lehajtójánál a sofőr kirakta az irányjelzőt és már húzódott is le a leállósávba. A vezető a volán mellől a kocsi elejéhez sétált, a motorháztetőt felnyitotta, majd közölte velünk, hogy technikai probléma miatt nem lehetséges tovább menni. Nekünk meg ajánlatos lenne kiszállni a kocsiból, a fényesre pucolt cipőnk az út porával érintkezett, miközben arról tudakozódtunk, hogy pontosan mi is az előbb említett technikai probléma. Nem lehetséges tovább menni és kész, zárta rövidre. Nem volt mit tenni, az autópálya felhajtójánál, party szerelésben, elkezdtünk az arrafelé haladó kocsiknak integetni. Hátha valamelyik elvisz minket bulizni. Addig az emberünk meg úgy tett, mint, aki bütyköli a motort. Néhány percnyi kézlengetést követően már indexelt is az újabb jelölt. Ekkor az előbbi taxis közölte, hogy ő márpedig a kialkudott fuvardíj teljes összegére igényt tart.  Az lehetetlen, hiszen nem vitt el minket a megbeszélt helyre. Ő aztán nem hibás, nem tehet róla, hogy lerobbant. Mondjuk arról speciel mi sem. Néhány percig eltartott, míg ez az abszurd helyzet tisztázásra került. Ugyanis ekkor nemcsak egy, hanem rögtön kettő darab taxisofőrrel is alkudoztunk, mégpedig párhuzamosan. Az eredmény az lett, hogy a viteldíj 1/3-át az előbbi, 2/3-át pedig az új gépkocsivezető kapja és akkor nem tájékoztatjuk sem a hatóságokat, sőt még a lefotózott rendszámtáblát sem küldjük el emailben a taxivállalat ügyfélszolgálatára. Az erőfeszítésünket végezetül siker koronázta. Megegyeztünk. Ennek következtében a buliba kicsit késve, de csöppet sem megtörve jutottunk el. Ugyanis pontosan annyit fizettünk a fuvarért, amennyit az elején terveztük, igaz több részletben.

Ilyen és ehhez hasonló dolgok tömkelege esett meg velem úton-útfélen. Amikor is egyszer csak hopp! Egy jelzésnélküli, fehér autó húzódott le, miközben a járdán álltam és az autósoknak integettem. Kívülről semmi nem utalt arra a tényre, hogy ő taxis lenne. De mikor felajánlotta a szolgáltatásait és a viteldíj összegét is közölte. Elfogadtam. A beszállást követően beszélgetni kezdtünk, amikor is kiderült, hogy ő egy ún. „magán sofőr”. A srácot nagyon stílusosan Iszlámnak hívják. Mivel az utazás végeztével sem próbált meg lehúzni, elmentettem az elérhetőségét a telefonomba. Ha dolgom van a város másik szegletében, esetleg egy átmulatott éjszaka után jönnék haza, vagy a reptérre utazok akkor csak megcsörgetem. A srác egyébként a leglehetetlenebb időpontokban is értem jön, csak a GPS koordinátákat kell a telefonjára elküldeni. Nem hiába ebből él! Igaz, Iszlám kicsit drágább, mint a „sima” taxi, de legalább nincs veszekedés ez pedig nekem bőven megéri.

Így jutottam el arra a szintre, hogy a sivatagi országban saját sofőröm legyen. Ez egy kicsit nagyképűen hangzik. Az otthoni viszonyokhoz képest mindenképpen, de egész egyszerűen ez a legjobb megoldás.

Közben meg kijött a jövő havi beosztás. És igen, ismét van benne Bali!

Csahmed

Közeledik a Húsvét. Ilyenkor sokan nyakukba veszik a várost és jó szokás szerint locsolkodni indulnak. Én is elindultam, de nem ám a rokonságot látogattam meg, sokkal inkább a Hindusztáni-félsziget őslakosait. Ennek következtében a „Zöld erőben jártam” kezdetű mondóka most nem annyira aktuális. De mint tudjuk, nem múlhat el a jeles Ünnep versike nélkül, úgyhogy:

Indiában jártam,
Sok érdekességet láttam,
El akarom felejteni,
Szabad-e mesélni?

Igen, szabad! Na, akkor halljuk:

A tréning alatt utalásokat tettek mind az oktatók, mind pedig a más légitársaságnál tapasztalatot szerzett kollégák arra, hogy az indiaiak a fedélzeten tudnak érdekességeket produkálni. Többen felhívták a figyelmemet arra, hogy a néhány órás repülő út alatt olyan eseményekkel fogok találkozni, amelyeket az életem hátra lévő részében nemigen fogom tudni elfelejteni. Nem hittem nekik. Akkor még nem.

A minap éppen az ausztráliai Sydneyből repültem Dohába. Mint ilyenkor az lenni szokott felszolgáltunk csirkét és borjút a kedves utasok táplálása céljából. Akkor történt, hogy a turista osztályon utazó egyik úriembernek sajnálatos módon nem tudtam borjúval, csak csirkével szolgálni (ez nem különösképpen ritka eset, de eddig nem volt belőle gond). Ilyenkor fel kell hívni a kedves utas figyelmét arra, hogy légitársaságunknál lehetősége nyílik arra, hogy különleges ételt rendeljen magának. Ezen vágyát 24 órával az indulás előtt tudtunkra adhatja, mégpedig az internet segítségével. Ilyen és ehhez hasonló dolgokkal próbáltam meg elfeledtetni vele azt a tényt, hogy ő itt márpedig most borjút nem fog kapni. És de akkor hirtelen: Hopp! Elszakadt az a bizonyos cérna, nyilván nem nálam. A 40 éves jól öltözött férfiember olyan hisztit rögtönzött, hogy nem tudtam eldönteni: most a hiányos intelligenciáját a színészi képességeivel pótolja, vagy csak egy kis extra figyelemre vágyik, amit egy tizenéves kamasz lány eszköztárával próbál meg kicsikarni a környezetéből? Egy kis gondolkodás után rájöttem: Mindkettő egyszerre, ugyanis az egyik a másikból következik.
A kedves utast nem tudtam megnyugtatni, még azzal sem, hogy dupla adag whisky-t löttyintettem a poharába. A hiszti tovább folytatódott, sőt egyre hangosabb lett. Erre már én sem tudtam mit lépni. Ez tényleg sakk-matt. Szóltam is a rangidős légiutas kísérőnek. A sakkos példánál maradva: Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a sötét paraszttal. És a kolléga sem, pedig 20 percen át kitartóan magyarázta neki azt, amit egy értelmesebb általános iskolás nem egészen kettő perc alatt felfogott volna. Ez sajnos nem sikerült neki. Ugyanis a kedves utas mindenféleképpen ragaszkodott ahhoz, hogy a történtekről egy reklamáció keretében beszámoljon az ügyfélszolgálatunknak. Így került az első fekete pont az ellenőrző könyvembe.

Van az úgy, hogy az ember gyermeke nem beszéli az angolt. Ez a kis nyelvi akadály önmagában nem szokott gondot jelenteni. Mert ebben az esetben kézzel-lábbal mutogatják, hogy mit is szeretnének most éppen. Nem úgy, mint mondjuk a következő esetben.
Történt egyszer, hogy egy tradicionális indiai ruhába öltözött középkorú hölgy piros ponttal a homloka közepén – mint később kiderült – megéhezett. Az, hogy mostan neki szüksége van valamire 10.000 méter magasan kifejezésre is juttatta. Nagyon helyesen a hozzá legközelebbi légiutas kísérőhöz fordult. Vagyis hozzám. Ez még önmagában nem is jelentett volna gondot. Az, hogy angolul alap szinten beszél, szintén nem. Az viszont igen, hogy a hiányos nyelvtudását semmilyen testbeszéddel nem próbálta meg pótolni. A következő szavakat kommunikálta hangképző szerveivel: „I want shatula” („Én akarok shatulát!”). Mint azt gondolom kitaláltátok a shatula nem angol szó. Ekkor egy 10 másodperces kínos csend következett. Én vártam arra, hogy adjon valamilyen támpontot az előbb említett szóval kapcsolatban. Mutasson a szájára, hogy kaja, vagy a fenekére, hogy wc papír, mittom én bármi. Nemsokára meg is kaptam a támpontomat. Ami a következőképpen hangzott: shatula, Shatula, SHATULA! Ezt a végtelen sorozatot addig folytatta, amíg ki nem fogyott a levegőből. Amikor egyértelművé vált számára, hogy a súlypontom nem mozdul, elvárásainak megfelelően a shatula irányába, éktelen haragra gerjedt. És hogy nyelvi és intelligencia beli hiányosságait legyőzze nemes egyszerűséggel elkezdett ordítani: SHATULA! SHATULA! SHATULA! Olyan hanghordozással üvöltötte az előbb említett szavakat, ami leginkább az Uruk Hai Orkok csatakiáltására emlékeztetett a Gyűrűk Ura című filmből (de csakis akkor, ha Dolby Surround hangtechnikával rendelkezel).
Na ebből elég, hobbitnak azért mégse nézzenek! Gondoltam magamban és az ő folyamatosan emelkedő hangerejével ellentétben, egyre halkabban elkezdtem magyarázni, hogy az előbb említett dolog elfogyott. Volt nekünk egy csomó, de mostmár nem áll rendelkezésre. Nem tudok hozni, vége, kész, nincs. A hölgy szemmel láthatólag tudomásul vette az előbb említett tényt és a hatalmas termetével a székére úgy rogyott, mint a Word Trade Center azon a bizonyos szeptemberi napon.
Egy laza órán belül ismét a madame semmihez sem hasonlítható sziluettje tűnt fel előttem a félhomályban. Amikor megpróbáltam elhaladni mellette, nem állt félre, hanem inkább az ujjával bele mutatott az arcomba és közölte: „I want Chocolate!” („Csokit akarok!”). Ez nem túl udvarias megnyilvánulás, cserébe viszont érthető és már ugye annak is örülni kell. Mondom, csókolom, csokit, hogyne, ott van hátul két kartonnal, máris hozok. A hölgyemény a vércukor szintjét nem csak egy, hanem rögtön kettő darab édességgel is megemelhette. Egyet azért kapott, mert kért. A másikat meg azért, mert nagyon ügyesen használta a Google méltán híres fordító programját, vagy a zsebében eddig sunyi módon meglapuló kisszótárt. Bárhogyan is volt ez nagy teljesítmény a részéről. És mint azt bizonyára tudjuk, a teljesítményt márpedig jutalmazni kell. Így tettem én is.
Azt, hogy a shatula hindi/urdu/pandzsábi vagy milyen számomra egzotikusnak mondható nyelven jelenti a csokit ez idáig nem sikerült megtudnom. Pedig tettem lépéseket ebbe az irányba. Akinek van elképzelése a dologról kérem, írja meg nekem.

Egy másik alkalommal egy indiai fiatalember kiejtése adott okot némi félreértésre.
Az étel felszolgálása után megkérdezzük, hogy kíván-e a kedves utas valamit inni. És ha igen mit? Így tettem én is. A srác meg nagyban bólogat, hogy ő bizony szeretne kortyolni és közli is velem: „Cock with snow!” (Ízes angol nyelven a „cock” a férfi szaporító szervet jelenti, a „snow” pedig havat). Képzelhetitek mennyire meglepődtem, reflexből vissza is kérdeztem, hátha csak rosszul hallottam. Kérésemre ő artikuláltan, lassan elmondta még egyszer a rendelést. Hirtelen azt sem tudtam melyiket fogom tudni hirtelen előrántani. Abba meg bele sem mertem gondolni, hogy a kettő kombinációjával ő mit is akar kezdeni. Az meg külön aggasztó, hogy ezen kombóval bármit is kezdeni akar. Én bizony neked egyiket sem fogom tudni odaadni, kishaver, öt csillagos légitársaság ide, öt csillagos légitársaság oda, akkor sem.
Az asszociációs képességemet ebben az estben nem tudtam használni, ugyanis azzal voltam elfoglalva, hogy bele ne röhögjek a díszhuszár arcába. Ez többé-kevésbé sikerült is. Amennyire én nem kapcsoltam, ő annál jobban mutogatott. Az activityt végül siker koronázta és megkapta azt, amit rendelni vélt: Kólát jéggel.

Nem mindig sikerül az, hogy egy-egy váratlan helyzet válaszreakciójaként ne nevessem el magam. A soron következő esemény például pont egy ilyen.
Egy jobbfajta Boeing 777-esen 16 légiutas kísérő teljesít szolgálatot. A kollégák nagy része természetszerűen a szebbik nem képviselőiből kerül ki. Ennek ellenére az egyik indiai anyuka engem szemelt ki, rám mutatott és intett, hogy ugyan menjek már oda hozzá. Hát, ha hívnak, akkor megyek. Mentem. Mikor odaérek az ölében eddig helyet foglaló csecsemőt nyújtotta felém és még a „Rakd tisztába!” használati utasítást is mellékelte. (Ha esetleg nem lett volna egyértelmű, hogy pontosan mit is kell csinálnom a kis cukorfalattal) Én ezen a jeleneten – mindenféle diszkréciót mellőzve – teli torokból felnevettem, szinte pusztultam a röhögéstől. Olyan jóízűen hahotáztam, hogy többen az utasok közül felnéztek a monitoruk mellől, sőt volt olyan, aki még a fülhallgatóját is levette, hogy jobban figyelemmel kísérhesse a fejleményeket. Az anyukának közben ott tátongott a nagy sötétség a szemében, mert nem fért a fejébe az, hogy egy ilyen egyszerű feladat végrehajtása hogyan is hozhat ennyi vidámságot a számomra. De amikor látta, hogy továbbra sem veszem el a rugdalózó gyereket a kezéből, őszinte megdöbbenés ült ki az arcára és, hogy kérését nyomatékosítsa megismételte az előbbi mondatot. Amikor láttam, hogy a hangos kacagás nem tántorítja el attól, hogy a saját utódja fenekén a pelenkát saját maga cserélje ki, akkor a népnevelés egy másik eszközéhez fordultam: Elkezdtem nyugodtan, halkan összetett mondatokat formálva magyarázni. Egy nagy mosoly kíséretében a következőket mondtam: „Attól még, hogy fel tetszettek ülni egy repülőre, még nem tetszettek megszűnni szülőnek lenni. És ha már egyszer szülőnek tetszenek lenni, akkor lesznek szívesek szülőként is funkcionálni.” Próbálkozásaim ellenére a hölgy rendkívül flegma stílusban odamondta, hogy most ehhez neki nincs kedve. „Nekem sem!” zártam rövidre a beszélgetést és már ott sem voltam.
Azt, hogy a kis Kumár fenekéről végül a szülőanyja mosta-e le a barnát, netán a feladatot az eddig csendesen szuszogó apukára sikerült delegálni, nem tudom. De igazából nem is érdekel.

Nem mindenki olyan szerencsés, hogy a repülőjegynek csupán csak a 10%-át kell kifizetnie. A soron következő indiai család biztosan nem ezek közzé tartozik.  
Két gyermekes család csüccsent be annak a zónának az első sorába (ennek még lesz jelentősége), ahol én fogom felszolgálni az ételt, italt. Az út alatt a kedves házaspár többször nyomta meg a hívógombot mint egy zongora művész a hangszer billentyűit egy egész estés koncert alatt. A felszállást követően rögtön el is kezdtem szervírozni az italok széles választékát. És mindezeket természetesen egyszerre fogyasztották. Egy szuszra annyi rendelést adtak le, mint az egész sor összesen. Akárhányszor elmentem mellettük, mindig kellett nekik valami. Mindig. Ők a főétel után is éhesek maradtak, úgyhogy legyek szíves és hozzak még. Le kell enni-inni a repjegy árát. Értem én. Azt viszont kevésbé értem, hogy a joghurt mellé miért kell a sör, a kávé mellé miért kell a kóla, a mangó juice mellé meg vörösbor. Mindezeket miért is kell 100%-os narancslével leöblíteni az már tényleg kívül esik az értelmezési tartományomon. De hát nem kell nekem mindent érteni, gondoltam és már öntöttem is a poharukba a kért nedűt.
Igen ám, nade a dániai Koppenhágában köd volt. A köd, mint olyan megnehezíti a légiközlekedést. A leszállás kicsit döcögősre sikeredet. Néhány utas megijedt, de különösebb gond nem volt. Akkor hirtelen olyan hang ütötte meg a fülemet, amit legutoljára az egyetemi kollégium mellékhelyiségében hallottam egy durvább buli után. Arra lettem figyelmes, hogy az anyuka éppen a gyomrának a tartalmát üríti a turista osztály kezdetét jelentő műanyag elválasztó falra. Még jó, hogy a család az első sorban foglalt helyet. Az viszont még jobb, hogy én ezt az egészet biztonságos távolságból figyeltem. Ugyanis egyes géptípusoknál a légiutas kísérő széke az utasokkal szemben helyezkedik el. Premier plánból figyeltem azt, ahogy a család nőtagja a falat, saját magát, illetve a mellette helyett foglaló 5 éves forma gyerekét összepiszkítja. A szivárványszínű ásításnak az lett a vége, hogy az érintettek édes kettesben bevonultak a mosdóba átöltözni. Onnan csakis a takarító személyzet többszöri hangos felszólítására voltak hajlandóak kijönni.
A tisztálkodást szemmel láthatóan nem sikerült befejezniük, ennek ellenére kénytelenek voltunk leszállítani őket.

Akad olyan utas is, akinek nem a leszállással, sokkal inkább a felszállással akadnak gondjai. Mohandas névre hallgató úriember is ezen klub létszámát gyarapítja. Történt ugyanis, hogy az emberek elkezdtek a repülő belseje felé áramlani és rövidesen mindenki helyet foglalt az őt megillető ülésen. Amikor is az egyik nagypapa korú, jól öltözött úriember kiváló angol kiejtéssel megkérdezte, hogy Mohandas itt van-e? Minden tiszteletem az öregúrnak, de most így hirtelen névről nem ugrik be, hogy kiről is van szó. Ezért visszakérdeztem. Erre a bácsika közölte, hogy ő és Mohandas hatalmas nagy haverok, együtt is utaznak. Ennek ellenére nem látja a fedélzeten, főként nem a mellette lévő ülésen. Pedig ott kellene lennie. Semmi gond, tessenek velem fáradni a repülőgép elejére és ott hamarosan megtaláljuk, egyrészt azért mert onnan látni az egész kabint, másrészt meg azért mert ott található a hangosbemondó. Rövidesen kiderült, hogy a bácsika által megnevezett úriember nem tartózkodik a repülőgép belsejében illetve az is, hogy a repülőtéren egy közlemény öt percenként harsogja az úriember nevét és annak a kapunak a számát, ahova neki úti célja szerint mennie kellene. Mindezt tették ékes angol és arab nyelven. A nagyapó az előbb említett tényt szemmel láthatóan tudomásul vette és a továbbiakban egykedvűen nézte a felszálló utasokat. Egészen addig, amíg a rangidős légiutas kísérő meg nem próbálta bezárni az ajtót. Mert, akkor a bácsika hirtelen akcióba lendült és a testével szó szerint blokkolta a két félfa között elhelyezkedő teret. Mindezt olyan hatékonysággal tette, mint annak idején Oliver Kahn kapus legenda a világbajnokság döntőjében. Szélesre tárta a karjait, megkapaszkodott az ajtófélfában, lábait pedig terpeszbe rakta. Egyértelművé tette, hogy itt aztán se ki, se be. Tükrözött is akkora elszántságot a tekintete, hogy azt bármelyik válogatott hálóőr megirigyelhette volna. Piroslap helyett a rangidős kolléga halk felszólításokkal próbálta konszolidálni a helyzetet, egyelőre csekély eredménnyel. Ugyanis az öregúr közölte, hogy ő bizony jobbfajta ropogós bankjegyeket adott a repjegyért cserébe és ugye nem gondoljuk, hogy Mohandas nélkül megpróbáljuk elhagyni a kifutópályát. Erre a munkatársam közölte a nagypapival, hogy a repjegyért fizetni nem olyan különleges dolog, ugyanis a fedélzeten tartózkodó mind a 412 utas így tett. És ha az úr továbbiakban is egy futball mérkőzésen érzi magát és ennek megfelelően szeretne viselkedni, akkor kénytelenek leszünk megbírságolni, mégpedig a légi közlekedés akadályozásáért. Ebben az esetben a bácsika ismét belenyúlhat a zsebébe, immáron sokkal mélyebben, mint előzőleg. A nagypapi olyan keserűséggel ballagott vissza a helyére, hogy komolyan megsajnáltam. Az együtt töltött néhány óra alkalmával, szó szerint lestem minden kívánságát, hátha el tudom vele felejtetni azt a tényt, hogy a barátjával nem együtt fognak becsekkolni a szállodába.
Így történt, hogy a Boeing 777-es csak 411 utassal a fedélzetén emelkedett a levegőbe és vette az irányt az indonéz turistaparadicsom Bali irányába.

A történéseket nem lehet szemlélni csupán az egyik, vagy a másik nézőpontból. A képet árnyalni kell. A most következő bekezdés ennek szellemében íródott.
Az indiai Trivandrum városából rengeteg vendégmunkás dolgozik az olajban gazdag öböl menti államban. Ezért légitársaságunk úgy döntött, hogy legjobb lesz menetrend szerinti járatot indítani arrafelé. Az, hogy üzleti szempontból mennyire jövedelmező azt nem tudom, azt viszont tudom, hogy a légiutas kísérők között nem éppen népszerű az előbb említett desztenáció. Így, amikor a kollégákkal átbeszéltük, hogy ki hova megy a következő hónapban, akkor a beosztásomban szereplő TRV betűkombináció hallatán mindenki szörnyülködni kezdett. Volt olyan is, aki egyenesen azt tanácsolta, hogy jelentsek beteget. Na, azt azért mégse tettem meg.
Az utazó közönség az előzetes információknak megfelelően valóban az építőiparban dolgozó vendégmunkásokból állt. Eddig nem tapasztalt kontrasztot képezve az öt csillagos légitársaság szokásos utasaihoz képest. Ennek ellenére serénykedtem a fedélzeten, adtam mindent, amit kértek.
Amikor odaértünk a leszálláskor egy nagyobb társaság annyira hálás volt nekem, hogy még kézfogás közben azt is megígérték, hogy az általuk kiválónak ítélt teljesítményemről egy köszönő email keretén belül beszámolnak a Qatar Airways ügyfélszolgálatának, megemlítve a nevemet is. És, hogy szándékuk komoly még egy papír fecnire a nevemet is feljegyezték. Ha ezt a kedves utas megteszi, akkor egy pozitív bejegyzés is lesz a mappámban. Így kerek a történet, egyszer leszidnak, máskor pedig megdicsérnek. Mind a kettőt ugyan azért kaptam, tettem a dolgom.
Alig egy órát töltöttünk Trivandrum város repterén, a takarítást követően meg is kezdődött a beszállás visszafelé. Akkor látom, hogy az egyik harmincas évei közepén járó fiatalembernek annyira könnyes a szeme, hogy alig találja meg az ülőhelyét. Az érzelmi intelligenciám volt olyan magas, hogy rögtön felajánljam neki segítségemet. Mint kiderült a sírás oka nem az, hogy nem tudta merre van a 31D-vel jelzett szék, sokkal inkább, hogy éppen most hagyta hátra a feleségét és a két kiskorú gyermekét. Belátható időn belül nem fogja őket újra látni. Ugyanis az építőiparban bevett szokás az, hogy a munkástól az útlevelét elveszik és kettő évig – a szerződés idejéig – nem is adják neki vissza. Megmondom őszintén, megsajnáltam ezt az embert és amint a helyére kísértem meg is kérdeztem, hogy szeretne-e valamit fogyasztani. Azt mondta nem kér semmit, csak hagyjam békén. Így is tettem. Közben pedig egy idevágó dalt dúdoltam: "Haj-jaj Fekete vonat, elvitted a páromat!, Ennyit ér a szerelem!..."
Egy másik hasonló cipőben járó férfi a könnycseppek hullajtása helyett inkább alkohol bevitellel szerette volna enyhíteni a bánatát. Ezért a jelenlétemben rendszeresen a „whisky, whisky” szavakat ismételgette. Vele is szimpatizáltam az ő kérését is teljesítettem.
Amint Dohába értünk és megkezdődött az utasok leszállítása az előbbi indiai fiatalember úgy köszönte meg a felszolgálást, hogy megölelt. (ilyesmi eddig velem nem fordult elő) Ez különösen jól esett, főleg úgy, hogy tudtam, hogy komoly kihívások állnak előtte. Minden jót kívántam neki, aztán az útjára engedtem.

Ilyen és ehhez hasonló dolgok történtek velem napi szinten a fedélzeten. Azt, hogy egy teljes szubkontinensről néhány utas viselkedéséből messzemenő következtetéseket vonjak le nem tartom megalapozottnak. Óva intek mindenkit ettől. Mindenkit, de legfőképpen magamat. Azért, hogy még átfogóbb képet kapjak Indiáról elhatároztam, hogy amint lehetőségem adódik egy hosszabb kirándulás keretében körbenézek Ázsia ezen vidékén is.

Csahmed

Az utóbbi hetekben nem tudtam a blog írással foglalkozni, ugyanis annyira lefoglalt a repkedés, hogy a szobámat csakis alvásra használtam. Hogy mi is történt ez idő alatt? Lássuk!

Ausztrália:

Az első önálló utam az ausztráliai Melbourne-be vezetett. A rangidős/főfelelős légikisasszony meg is jegyezte, hogy leszek szíves összekapni magamat, mert nagyon megterhelő 13,5 óra áll előttünk. Egyébként meg nem is érti, hogy miért kel egyből a mély vízbe dobni az újoncokat? Vetette oda a szokásos eligazítás keretén belül. De mivel válasz nem érkezett sehonnan sem a kérdés költői maradt.
A mély vízzel csak nem lehet problémám gondoltam, miközben a vízimentéssel eltöltött nyarak izgalmas pillanatait idéztem fel – némi taktikai érzékkel – csakis magamban.
A felszállást követően azonban kénytelen voltam belátni, hogy a valóságos és az átvitt értelemben vett mély víz egymással nem összehasonlítható. Történt ugyanis, hogy konyhai segédként kellett (volna) tevékenykednem a repülő belsejében. A konyhafelelős hölgy folyamatos nyomásgyakorlása ellenére sem tudtam mindent kifogástalanul, időre elkészíteni. Mondtam is neki, hogy attól még, hogy két oktávval feljebb énekli ki a felszerelés nevét, én még nem fogom jobban tudni, hogy pontosan merre is található. Igaz, kevésbé sem. És nem azért mert ritkán járok az Operába, hanem mert most csinálom életemben először. Az első alkalommal mindig ügyetlen az ember, gondolj csak az első alkalomra - magyaráztam az egyre vörösebb hölgynek, akit ez viszont egyáltalán nem hatott meg és továbbra is olyan hangokat adott ki magából, mint a rohammentő az Üllőin. Ez a nő tuti, hogy nem természetes módon vesztette el a szüzességét, vontam le a következtetést.
A megpróbáltatásaimnak a rangidős légiutas kísérő kollegina azon felszólítása vetett véget, hogy mostmár tényleg menjek aludni. Ezt viszont kellett nekem különösképpen magyarázni, egyből megértettem, és nem csak azért mert más hangnemben szólítottak.
A mi légitársaságunknál az az eljárás, hogy 10 repülőn töltött óra után a személyzet egy erre kialakított helyen vízszintesben pihenhet. Jelen esetben 3,5 órát. Ugye így már sokkal barátiabban hangzik?
Miután megérkeztünk a hotelbe belesüppedtem a kényelmes ágyba, sőt még arra is maradt erőm, hogy megszámoljam a sarkokat mielőtt elnyomott volna az álom.

Néhány óra múlva csörgött az óra én pedig kipattantam az ágyból, mert várt rám a város. Elvégre nem azért űzöm ezt a szakmát, hogy a hotelekben töltsem az időt. Pihenés helyett pedig egy dupla espressóval vettem erőt magamon.
Melbourne nagyon kulturált, nyugodt hely, kellemes klímával. Nekem a legérdekesebb a város közepén elterülő hatalmas botanikus kert volt, amely megfelelően ötvözte a természet harmóniáját és a felhőkarcolók modernségét. Figyelemre méltó még az is, hogy a városközpontban a villamost teljesen ingyen lehet igénybe venni, ezért nincs is annyi autó.
Az ausztrál emberek egyébként nagyon nyitottak és segítőkészek, az egyikükkel még egy hosszabb beszélgetést is folytattam, miután megkérdezte, hogy leülhet-e mellém a folyóparti étterembe. Mindent egybevéve a röpke ott tartózkodásom alatt a kenguruk földjének életritmusa belopta magát a szívembe.
Az út visszafelé simábban ment, egyrészt azért, mert sikerült elkerülni a „magashangú” kolléganőt, másrészt meg azért, mert éjszakai járat révén a kedves utasok úgy döntöttek, hogy különféle italok rendelgetése helyett inkább alszanak. Én pedig ebben a tevékenységükben semmiféleképpen sem akartam megzavarni őket.

Ázsia:

Nagy izgatottság lett rajtam úrrá, amikor a bőröndömet a trópusi klímának megfelelő ruhákkal töltöttem meg. Ugyanis a beosztást tartalmazó táblázat egyértelműen mutatta, hogy a következő úti célom az indonéz turista paradicsom: Bali szigete.
Az út eseménytelenül telt, az utasok jófejek voltak, nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen mindenki nyaralni ment. Ez egy igazi party-járat vontam le a következtetést, miután a szokásosnál is nagyobb mosollyal szolgáltam fel a kért alkohol tartalmú italokat.
Indonézia ezen vidéke egyszerűen fantasztikus. A trópusi klíma gyönyörű zöld növényzetet eredményez, az öbölből lenyűgöző kilátás nyílik az Indiai-óceánra, az étel finom és olcsó. A legszembetűnőbb viszont az volt, hogy arrafelé mindenki mindig mosolyog, a buszsofőrtől a biztonsági őrön át a pénztáros néniig, tényleg mindenki. Ilyen rövid idő alatt azt nem sikerült kiderítenem, hogy az anyagi szegénységük ellenére tényleg ennyire boldogok az emberek arrafelé, vagy csak a „gazdag” turistáknak örülnek ennyire. Gyanítom, hogy mindkettő egyszerre. Az ilyenkor alanyi jogon járó 24 órás pihenőidő rendkívül gyorsan telt, aminek végeztével bizony nehéz szívvel váltam meg a búvárfelszereléstől és öltöttem magamra az egyenruhát. Ide még több napra turistaként egészen biztosan visszatérek mondtam az útlevél kezelő hölgynek, aki a változatosság kedvéért szintén mosolygott.

Közel-kelet:

Fura lesz úgy tartózkodnom a fedélzeten, hogy nem kell felszolgálnom semmit, gondoltam magamban, amikor átvettem a 90%-os dolgozói jegyemet az ügyfélszolgálati osztály munkatársától. A közeli Dubaiba repültem, ugyanis a beosztásom a következő 3 napra az ígéretesnek mondható „Off” státusszal kecsegtetett. Ennyi az időt ne tölts itthon semmittevéssel, de ne is repülj túl messzire, hallgattam a tapasztaltabb kollégák tanácsát.
Dubai belvárosában lefoglaltam a legolcsóbb szállodát, és elindultam felfedezni a Közel-kelet ezen gyöngyszemét. (A repülőtársaságoknál dolgozó emberkéknek a szállásadó helyek a kellemesnek mondható 50%-os kedvezményt biztosítják, széles-e világon) Dubait körbejárva szembetűnt, hogy itt aztán bőségesen rendelkezésre áll pénz, kérem szépen. Hatalmas felhőkarcolók, luxusautók tömkelege, futurisztikus vonatok és egyéb látványosságok. Azt is megjegyzem viszont, hogy a pénzükkel nem igazán tudnak mit kezdeni – európai mércével mérve –. Példaként említeném a tenger alatt futó autópályát, a bevásárlóközpont közepébe épített sípályát és a pálmafa alakú mesterséges szigeteket. Ilyen és ehhez hasonló helyeket természetesen én is rendre végigjártam, közben pedig nem győztem csodálkozni a korunk mérnökeinek teljesítményén.
Az egyik este találkoztam két ukrán ismerős lánnyal, akik szintén a sivatagba tették át székhelyüket. A barátság onnan van, hogy az egyetemi éveink alatt együtt néztük a vizet, fuldokló fizetővendéget keresve. Mindezen szolgálatunkért pedig jófajta amerikai ropogós dollárt vághattunk zsebre az adott hónap végén. Mondhatnám úgy is, hogy ez abban az életszakaszban történt, amikor a vadkacsa nem repült, hanem úszott.
A reptérre érkezve magabiztosan vonultam a jól ismert logó irányába, hogy átvegyem a beszállókártyámat visszafelé. Ekkor ért egy kisebb meglepetés: az adott járatra már nincs több hely. Bizony, bizony ezzel számolnia kell annak, aki dolgozói jeggyel utazik. A 90%-os kedvezmény mellé némi bizonytalanságot is kapunk. Igaz, hogy ma estére már tele van mind az x darab járatunk, de valaki úgyis lekési és akkor eljött a te időd, ha meg nem, akkor holnap reggel 5től ismét meg lehet próbálni mondta bíztatva a pult mögött gubbasztó úriember. A reptéren éjszakázás nem is jelentett volna nagy gondot, az viszont igen hogy másnap 10-re a szálláson kellett lennem. Amennyiben nem vagyok a szálláson a megadott időben, úgy kereshetek magamnak egy másik – valószínűleg nem repkedős– állást. Ilyen hangulatban töltöttem el két teljes órát, amikor is a hangosbemondóba bemondták a nevemet, valamint azt, hogy leszek szíves a check-in pulthoz fáradni, mégpedig mán jelleggel. A kolléga nagy mosoly kíséretében átnyújtotta a jegyemet azzal a megjegyzéssel, hogy 20 perc múlva zárják a kapukat, úgyhogy siessek. De akkor még sem nem csekkoltam be, sőt még át sem világítottak, mármint biztonságilag. A nyakamba akasztottam a repülésre jogosító igazolványaimat és átverekedtem magam a tömegen. Eme tevékenységem szemet szúrt az éppen szolgálatot teljesítő arab rendőrnek, aki fennhangon meg is kérdezte, hogy „Hova ilyen sietősen, fiatalember?” Ekkor utolsó lehetőségként olyan lendülettel mutattam fel a Qatar Airways által kiállított igazolványomat, mint Fox Mulder FBI ügynök tette azt az X-akták-ban. Így történt, hogy a Közel-kelet legforgalmasabb repterén mind a hatóságok, mind pedig az utasok szemében fontos emberré lényegültem, aminek következtében szabad utat kaptam egészen a B-16-os kapuig. Usain Bolt futó világbajnok fújtathatott olyan kimerülten az olimpiai stadionban, mint én a székemen. Mondjuk örültem is annyira a repülő emelkedésének, mint ő az aranyéremnek.

Európa:

Marci barátommal már a hónap elején megbeszéltük, hogy amint lehetőség adódik találkozunk. Néhány órán belül egy régi baráttal fogjuk átbeszélni az Élet nagy dolgait. Ebben a hangulatban túrtam elő a télikabátot és a vastagpulcsit a szekrény mélyéről és hajtogattam bele a bőröndbe. Ugyanis a skóciai Edinburghben az időjárás előrejelzés szerint -6 C fokot mutat a hőmérő higanyszála.
Amikor a búcsú bulit rendeztük Magyarországon, akkor még nem gondoltuk, hogy a Skót Felföldön fogjuk újra látni egymást. A szállodába megérkezve, a kötelező egy órás szundit követően a kollégákkal/kolleginákkal megindultunk a város irányába. A hideg ellen 15 éves skót malátapárlattal védekeztünk, aminek a következtében a hangulatunk fokozódott mégpedig a jó irányba. Edinburgh óvárosa csak úgy sugározta magából a történelem eseményeit, hogy teljesen átszellemültünk. A városnézést és egy kisebb fotó tanfolyamot követően egy hangulatos helyi pubban vitattuk meg a közelmúlt eseményeit. Mi, Marcival az előbb említett vendéglátó ipari egységbe beülve anélkül is tudtunk fogyasztani, hogy arról fotográfiai bizonyítékot gyártottunk volna, nem úgy, mint mondjuk a távol-keleti lányok. Nagyon bölcsen ekkor állapítottam meg, hogy az emberek, akikkel a munka során találkozom legalább olyan sokszínűek, mint a helyek, ahol járok. Ezt követően hotelbe visszatérve a jól bevált uszoda-jakuzzi-szauna szentháromsággal zártuk a napot.
Másnap a reptéren egy baráti kézfogással ismét búcsút vettünk egymástól és mentünk az utunkra, egyikünk Közép-Európába, a másikunk meg a Közel-Keletre.

Afrika:

Kindertojás, így hívjuk magunk között azokat a napokat, amikor készenlétben kell állnunk. Tesszük ezt azért, mert nem tudjuk, ha kicsomagoljuk mi van benne. Nekem pedig a beosztás szerint négy teljes napig kellett várnom arra, hogy megcsörrenjen a telefon, amikor is közlik velem, hogy most akkor hova és mikor. A hívás a készenléti napokat megelőző este be is futott. Amikor is közölték velem, hogy Malajzia fővárosába Kuala Lumpurba két nap múlva, délután 4 órakor megy egy Boeing 777-es a fedélzetén jó sok utassal, aztán azokat kellene kísérni. A trópusokból sosem elég felkiáltással igent mondtam az „ajánlatra”. Na, ez is megoldódott, gondoltam magamban, akkor, amikor a soron következő napomat vásárlással, pénzváltással, edzéssel és Kuala Lumpur nevezetességeinek megtekintési sorrendjének összerakásával töltöttem…
Aztán hajnalban meg csöng a telefonom, biztos anya tévesztette már megint el, hogy melyik időzónában vagyok, majd holnap visszahívom és már fordultam is a másik oldalamra. A telefon meg csöng… hadd csöngjön, jól van az. Közben meg rázendít a vonalas is az előszobában. Na jól van, ennek már a fele sem tréfa, akkor felveszem. Felvettem. A vonal túlsó végén a hölgy közölte velem, hogy változott a beosztásom. Mondom, tudom, tegnap beszéltünk megyek Malajziába. Nem, nem pont ezt próbálom elmagyarázni neked, ha figyelnél. A dél-afrikai Fokváros lesz a nyerő. Hát azt meg mégis hogy? - kérdeztem vissza reflexből, kómásan. Úgy - jött a válasz, hogy 50 perc múlva a ház előtt a busz, aztán azon rajta kellene lenni. És már bontotta is a vonalat. Ekkor kezdődött az idegbajos rohanás, mert a bőröndöm nem volt még bepakolva, megborotválkozva sem voltam. Miért is lettem volna? Délután 4-ig lett volna még idő ezekre, bőven. Ebből persze az lett, hogy a fürdőkádban zuhanyzás közben húztam le az arcomról a szőrt és fogkefével a kezemben gyömöszöltem a kofferba a cuccokat. A buszba meg az utolsó pillanatban vágódtam be. Egy szó mint száz, így történt, hogy egy köteg Maláj ringgittel a pénztárcámban léptem Dél-Afrika földjére.
A szálloda halljában már ott várt minket egy néhai légiutas kísérő, aki jelenleg abból él, hogy a Qatar Airways alkalmazottait körbehurcolja egy kis zsebpénz ellenében Fokváros nevezetességein. Mai nap sem volt kivétel, ott ült az ürge és arra várt, hogy induljunk. Meg is állapodtunk, hogy fél óra múlva találkozunk. Zuhanyzást, öltözést és némi koffein bevitelt követően összeverődtünk és már mentünk is az Asztal-hegy és a Jóreménység Fok irányába. Afrika ezen vidéke egyszerűen felülmúlta a várakozásaimat, a szervező srác is kitett magáért, mindenhová elvitt és közben lelkesen idegenvezetést is tartott. Így még izgalmasabb volt az egész túra.
Ami viszont igazi meglepetés volt számomra azok az afrikai gyümölcsök voltak. Teljesen más ízűek, mint, amit otthon lehet kapni. Nem hiába ott teremnek helyben.

Így látogattam meg négy kontinenst három hét alatt. A kalandnak viszont közel sincs vége, mert februárban még az arcomat fogja érni a nap Phuket festői szépségű tengerpartján, rá néhány napra még a londoni köd és szitáló eső sem fogja elvenni az életkedvemet.

Csahmed

Megfigyelőként részt kell vennünk kettő darab repülőjáraton, mielőtt bedobnának minket a mély vízbe, akarom mondani a magas égboltba. Itt még igazi feladatot nem kapunk, felelősség sincs még rajtunk, csak besegítünk. Ez az úgynevezett observation flight.
Az előbb említett járatot ildomos komolyan venni. Ugyanis a rangidős légiutas kísérő mindenre kiterjedő jelentést készít, miután a gépmadár kerekei hozzáértek a kifutópálya betonjához. Ezzel bizonyítva, hogy az újonc nemcsak papíron, hanem a levegőben is eleget tett a kötelezettségeinek.
Az observation flight előtti estén elővettem a jegyzeteimet és átolvastam őket, nehogy olyan kérdést kapjak, amire nem tudok válaszolni. A vadiúj egyenruhám frissen mosva a fogason várta a másnapi bevetést. Persze, hogy ott várta én raktam oda, miután hazahoztam a tisztítóból. Még fodrászhoz is elmentem, hogy a lehető legjobb benyomást tegyem az utasokra és a jelentést megfogalmazó kolleginára. Tanultam, felkészültem, kipihentem magam, úgyhogy minden rendben lesz ez volt az utolsó gondolatom mielőtt elnyomott az álom…
Másnap a reggeli fogmosás közben belenézek a tükörbe és mit látok?!? Egy herpeszt! Bizony, bizony a kis huncut az éj leple alatt kijött az alsóajkamon. Miután megbizonyosodtam róla, hogy ez tényleg az aminek látszik olyan stílusban és vehemenciával kezdtem el káromkodni, hogy még a nyírpazonyi kiskocsmában is felnéztek volna a törzsvendégek a Kőbányai-világos mellől. A dührohamnak a macedón lakótárs kérdezősködése vetett véget. Hiperventillálva magyaráztam a srácnak, hogy pontosan mi bajom is van eme korai órán. Azt nem mondta a kolléga, hogy milyen gyakran jár Pazonyban, azt viszont elmondta, hogy eme „apróság” miatt ma egészen biztosan nem repülhetek. Tudniillik a mi légitársaságunknál az az eljárás, hogy minden egyes repülés előtt tiszteletünket kell tennünk az ú.n. grooming office-ban, ahol - a szépségápolási iparban tapasztalatot szerzett - hölgyek és „urak” kényesen ügyelnek arra, hogy a megjelenésünk valóban 5 csillagos legyen. Amennyiben mégsem ütjük meg az elvárt színvonalat, úgy aznapi járaton bizony nincs helyünk. Leszállíthatnak minket egy pattanásért, egy rendezetlen frizuráért és természetesen a herpeszért is. Ez igazából azért probléma, mert ha nem csinálom meg az observation flight-ot januárban, akkor borul a februári beosztásom. Márpedig nincs az a szépséghiba, amiért én kockáztatnám a jövő havi trópusi kirándulásaimat, határoztam el magamban, miközben a felhúztam sportcipőmet. Futólépésben mentem a helyi bevásárlóközpontba, ahol is a kozmetikai osztályon dolgozó eladónőnek magyaráztam, hogy adjon valamit, ami megoldja ezt a problémát, de lehetőleg néhány órán belül. Ebben a lelkiállapotomban még a puputeve örökítő anyagát is felkentem volna a szám szélére, mégpedig több rétegben. Így történt, hogy három filippínó eladónő nem egészen húsz perc alatt kiderítette, hogy az ajkam árnyalatához a Maybelline cég által gyártott iced caramel 625-ös színű rúzs illik. Igen, igen, női ajakrúzs. A hölgyek nem röstelltek gyorstalpaló sminktanfolyamot tartani szerény személyemnek. A folyamat úgy nézett ki, hogy én csücsörítettem, ők pedig szinkronban magyarázták a rúzsozás alapelveit (nem olyan könnyű dolog az, mint elsőre látszik). Még azt is tanácsolták, hogy kenjem be a számat előtte oliva olajjal. Nem volt más választásom, mindent pontosan úgy csináltam, ahogy mondták. Apelláta nincs, vannak viszont pálmafás tengerpartok.
Ennek következtében a grooming office vizsgálatán úgy mentem át, mint kés a vajon. Úgyhogy most már senki és semmi nem állhat az utamban, gondoltam magamban, miközben húztam magam mögött a bőröndöt a check-in pult felé.

Az első járatom a pakisztáni Karachiba vezetett. A két és fél órás út alatt a kollégák/kolleginák rendkívül kedvesek és segítőkészek voltak. A levegőben történő étel és ital felszolgálás közben igencsak megéheztem. Ezt nem röstelltem a rangidős légiutas kísérő tudomására hozni, aki kedvesen mondta, hogy megérti, de most nincs rá idő, majd ha landoltunk. Úgyis van három óránk a reptéren, majd akkor megemelheted a vércukor szintedet a személyzeti kajával. Persze, igazad van, mondtam. Közben pedig alig vártam, hogy tápanyag érintkezzen a nyálkahártyámmal.
Az út végeztével kézhez vehettem a jelentést, amelyben minden szépet és jót írtak a levegőben töltött tevékenységemről.

A második utam - következő aznap éjszaka - a szaúd-arábiai Abha városába vezetett. Tanulva az előbbiekből, úgy gondoltam, hogy az a legjobb, ha repülés előtt néhány órával rendesen bekajálok. Ne legyek már éhes akkor, amikor a kedves utasok elé teszem le a finom ételt. Ennek megfelelően az egyik helyi étteremből rendeltem is egy dupla burgert nagy sült krumplival. Ez így nem tűnik túl egészségesnek, tűnődtem magamban, aztán rendeltem hozzá - biztos, ami biztos - alapon frissen facsart gyümölcslevet is. Most már nem leszek éhes, az tuti.
A rúzs - oliva olaj kombónak köszönhetően ismét átcsusszantam a grooming vizsgálaton.
A repülés kellős közepén 10.000 méter magasságban éppen szolgálom fel az ételeket, amikor a számomra eddig ismeretlen turbulencia jelenséggel találkoztam. A repülő annyira rázkódott, hogy nem tudtam egyenesen menni. Úgy mozogtam, mint, aki teljesen be van rúgva. A kapitány be is mondta a hangosbemondóba, hogy mindenki azonnal üljön le és kösse be a biztonsági övét. Én is így tettem. Ahogy ott csücsörészek a repülőgép hátuljában, érzem, hogy vihar van. Mármint nemcsak a levegőben kint, hanem a gyomromban lent. Az előbb említett jelenség csak nem akart szűnni. Ennek következtében, a nemrégiben elfogyasztott hambi visszaköszönt a szaúdi légtérben. A visszafelé úton nem sok hasznomat vették a kollégák, maradtam végig a helyemen az ilyen helyzetekre rendszeresített zacskót szorongatva. A munkatársaim most is rendesek voltak, mert 10 percenként megkérdezték, hogy hogy vagyok. A több éve levegőben dolgozó kolléga Mondta is, ha ilyen van, akkor vegyek be egy tengeri (azaz repülős) betegség elleni tablettát. De jelen esetben ez teljesen felesleges, mert mire a gyógyszer elkezd hatni, már le is szálltunk. Úgyhogy inkább hozott még egy zacskót.
Nyugi, majd hozzászoksz mondta mosolyogva a felügyelő, miközben átnyújtotta a jelentést. A papíron ezúttal is jó és szép megjegyzések szerepeltek. Igaz nem röstellte megemlíteni a kis tengeri betegségemet sem. De összességében teljesen korrekt amit leírt.
Én pedig megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a reptér betonja nem mozog, még akkor sem, ha most pont úgy érzem.

Befejezem, mert mennem kell pénzt váltani.

Csahmed

 A légiutas kísérő tréning általában reggel 6-kor kezdődött. Ez azt jelenti, hogy a kisbusz sofőrje a szállás előtt pontosan 5-kor állt be a parkolóba. A kéziféket nem kellett behúznia, ugyanis rögtön megrohamoztuk a szállítójárművet. Majd néhány perc múlva indultunk is az oktatás helyszínére. Rövid fejszámolást követően rájöhetünk arra, hogy egy ilyen korai induláshoz hajnali 4 órakor kellett felkelni. Mint azt bizonyára sejthetitek a koránkellés nem tartozott a kedvenceink közzé. Miért kell ilyenkor iskolapadba ülni, morgolódtam magamban. Aztán kinéztem az ablakon és megláttam a sivatagi hajnalt. Lehet találni jó dolgot is a korán kelésben gondoltam, aztán rátapadtam az ablaküvegre és kattintottam egy képet. Íme:

Az egyik nap –a változatosság kedvéért– hajnalban indultunk Dubaiba. Ahol a vészhelyzetben történő vízre landolást gyakoroltuk. A konkurens légitársaság a saját kiképző központjában látott minket vendégül. A komplexumot úgy kell elképzelni, hogy több élethű repülőgép modell van egy hatalmas teremben, amiknek a vészhelyzeti csúszdái fel vannak szerelve. Így gyakoroltuk az evakuációs technikákat. Az egész idő alatt fantasztikusan éreztük magunkat a srácokkal. A legjobb rész az volt, amikor a repülőgépből a vízbe csusszantunk.
Dubai egyébként fantasztikus, mindenkinek nagyon tetszett. Amint lesz egy kis idők visszatérünk a közel-kelet eme látványos városába, értettünk egyet a kollégákkal.
A rövidke látogatásunk alatt készítettem néhány fotót. A legjobban szerintem a következő képen szereplő rendőrautó írja le a régió pénzügyi lehetőségeit.

A két hónapnyi tanulási időszakot egy mindent átfogó gyakorlati vizsga zárta le. Ezt követően ünnepélyes keretek között átvehettük a repülésre jogosító dokumentumainkat. A trénerek nem győzték hangsúlyozni, hogy a mai naptól kezdve ráérünk a szállásunkra hajnal 4 órakor hazaérni (szemben az eddigi 23 órával). Tették ezt azért, hogy mi srácok, ne csak narancslével a kezünkben ünnepeljük a jeles napot. Ezen felül még azt is megjegyezték, hogy a másnapi pénteket odaadják pihenésképpen a díszes társaságnak. Következésképpen a csütörtök a rendelkezésünkre áll. Használjuk ki eme rövidke időt, bíztattak a búcsúbeszédben. Ugyanis néhány nap múlva megkezdjük az új életünket a levegőben. Eme különleges életstílushoz a különleges helyszínek mellé nem éppen hétköznapi időbeosztás dukál. Tehát ebben a formában már nem leszünk együtt a volt csoporttársakkal, mert a szélrózsa minden irányába szó szerint szétrepülünk. Az már jónak számít, ha néhányan a csoportból ugyanabban az időzónában leszünk.
Akkor a ma estét meghúzzuk kiáltottuk a pódium felé. A torta szeletelése közben rá is kérdeztek, hogy merrefelé tervezzük lezárni az életünknek ezt a szakaszát. Egy emberként mondtuk, hogy a jó nevű szállodákban üzemelő bárok közül abban, amelyikben a legolcsóbb az alkohol tartalmú ital. Az bizony jó döntés- mondta a tréner csapat, sőt néhányan még azt is kilátásba helyezték, hogy az este folyamán csatlakoznak a jókedvű kis társaságunkhoz.
A délutánt alvással töltöttük, ugyanis ez is egy korán kelős nap volt. A megbeszélt időben, a szállás előtt 4-es csoportokba rendeződtünk, majd beszálltunk a ránk várakozó taxik valamelyikébe és a buli felé vettük az irányt. A helyen ekkor még rajtunk kívül nem volt senki, de ez nem is meglepő, hiszen ekkor még csak 18:30-at mutatott a vekker. Egyrészt azért érkeztünk ilyen korán, mert ha már úgyis korán kelünk, akkor korán is kezdjük a bulizást, másrészt meg azért mert 21 óráig az itallapon szereplő tételekből 50% kedvezmény jár a légiutas kísérőknek. és mi bizony már azok vagyunk mondtuk büszkén, amikor a bankkártya mellé felvillantottuk az igazolványunkat is.
Mint az várható volt, az este kiválóra sikeredett. 21 óra után átnéztünk egy másik zenés-táncos szórakozóhelyre. Itt ma nem kaptunk kedvezményt, de ez nem szegte kedvünk és folytattuk azt, amit eddig csináltunk. A társaság egyre nagyobb és színesebb lett. Az este folyamán rengeteg kolleginát ismertünk meg. A csinosabbnál csinosabb hölgyeknek mondogattuk, hogy reméljük, hogy egyszer majd a fedélzeten is összehoz minket a sors, azaz a beosztás. Ilyen hangulatban teltek-múltak az órák, amikor is éreztem, hogy a véralkohol szintem elérte azt a bizonyos szintet. Ezért úgy döntöttem, hogy mostantól csak vizet iszom. Eme vágyamat nem röstelltem a pult másik oldalán álló úriember tudomására hozni. Aki talán a hangos zene, esetleg az én artikulatlanságom miatt egy kék színű koktélt nyomott a kezembe egy nagymosoly kíséretében. Reklamálni már nem maradt időm, ugyanis a reakcióidőm hosszabb volt, mint ahogy az előbb említett úriember áthúzta a bankkártyámat a terminálon. Na nem baj, ha kifizettem elfogyasztom, gondoltam. Itt kezdődött az este azon része, amire nem igazán emlékszem...
Másnap a délutáni órákban szép emlékekkel és „enyhe” fejfájással ébredtem. Ekkor elkezdtem aggódni, hogy vajon hazaértem-e a megadott 4 óra előtt. A pénzügyi tranzakciós sms-ek olvasása nem oszlatta el a tudatomra ereszkedett homályt. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább kikérdeztem a csoporttársakat. Mint az ilyenkor lenni szokott mindenkinél volt egy kis darab az igazságból, de a teljes képet senki sem birtokolta. Ahogy összeraktam az estét kiderült, hogy a lakótársammal hajnal 3 felé egy jót beszélgettünk, illetve még azt is kiderítettem, hogy a kék színű koktél a Bull Frog (vodka, gin, rum, tequila, red bull) volt. Miért is adták nekem aznap este ezt az italt víz helyett? A válasz pofon egyszerű: aznap este akciós volt.
Így történt, hogy ezzel a laza csütörtökkel ünnepeltem meg a tanulmányaim lezárását.
Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy a pénteket vízszintes pihenéssel töltöttem.

A szombati napot bevásárlással, ügyintézéssel töltöttük. Be kell szereznünk egy-két előírt apróságot, mégpedig időre. Ugyanis néhány napon belül megkezdjük a repkedős életstílust és addigra már mindennek készen kell állnia. Ennek a szelemében emeltem le a termékeket a polcról, amikor is megcsörrent a telefonom. A dél-afrikai csoporttársam hívott és köszönés helyett rögtön a lényegre tért:
- Láttad?
- Mit is kellene most látnom- kérdeztem vissza.
- Azt, hogy a jövő hónapban együtt repülünk. Ennek nem kis mértékben örültem meg, ugyanis a srácot nagyon bírom.
- Akkor ezek szerint kijött a jövő havi beosztás- logikáztam ki.
- Igen ki, nézd meg gyorsan!
Nekem sem kellett több, rögtön intettem is le az első szembejövő taxit. Amint hazaértem a cipőt le sem vettem és már léptem is be az online rendszerünkbe. Nagy öröm fogott el, amikor kikerestem, hogy a hárombetűs reptérkódok mit is jelentenek. A februári „menün” a következő ott alvós desztenációk szerepeltek:
- Phuket, Thaiföld
- Bali, Indonézia
- Melbourne, Ausztrália
- Edinburgh, Skócia
- London, Anglia
Ezekben a városokban több, mint 24 órát fogok eltölteni, mielőtt ismét a levegőbe emelkedem.

A fentieken kívül van egy hosszabb iraki és egy rövidebb bahreini oda-visszám. Sőt még 4 nap otthoni készenlét is ott figyel a táblázatban. Csak, hogy érezzem a törődést.

Januárban lesz két megfigyelő járatom. Ekkor még nincsenek igazi feladataim, ez amolyan bemelegítés az igazi bevetés előtt. Hadd szokja az újonc a környezetet felkiáltással beosztottak 2 rövid oda-vissza közel-keleti járatra. Így megyek először a pakisztáni Karachiba, másnap pedig a szaudi Abha városába.

Most már tényleg befejezem, mert a bőrönd nem pakolja be magát!

Csahmed