Az egyik jó nevű szállodalánc legfelső emeletén üzemeltetett szórakozóhely bárpultjánál ülve lettem figyelmes Alinára. Alina az ukrán szépség rendkívül kirívóan öltözködött eme sivatagi viszonylatban hűsnek számító estélyen. A miniszoknyához úgy vette fel a combfixet, hogy a fehérnemű tetején a csipkét pont nem takarta el teljesen a miniszoknya.
Ahogy azt illik.
Nyilván tette ezt mindazért, hogy a külső szemlélő figyelmét a nőies domborulataira terelje. Oda is terelte, az enyémet mindenképpen.
A jókedvű kis társaságunk egyik tagja korábban már repült azzal a lánnyal, aki szemmel láthatólag Alina barátnőjeként ücsörgött, szintén a bárpultnál. Miután eme tényre a kolléga felhívta a figyelmemet, közöltem vele, hogy mindenki számára az a legelőnyösebb, ha most szépen kollektíven odamegyünk hozzájuk és felelevenítitek, hogy pontosan mi is történt azon a járaton. Mivel az ukrán szépség barátnője is szépnek számított, ezért gyorsan megszületett a megállapodás: Megyünk!
A bemutatkozást követően próbáltam közös nevezőt találni Alinával. Úgy, mint: kelet-európai életstílus; a dohai szórakozóhelyek alacsony választéka cserébe viszont az alkoholos italok magas ára; a repülőn történt különféle történetek; a jövő havi beosztás, stb. A kapcsolódási pontokat még, úgy ahogy megtaláltam, viszont a fogást a kiszemelt hölgyön már nem annyira. Ugyanis útközben vetélytársam akadt egy negyvenes, minden bizonnyal tehetős arab úriember személyében. Akinek az volt az udvarlási taktikája, hogy a férfias kisugárzását kellő komolysággal egy vagyonnyilatkozattal támasztotta alá. Csakhogy mindenki tudja hol a helye.
Nemhiába, ezek az arabok ismerik az utat a női szívekhez. Ahogy hallottam az udvarlás első szakaszában nagyon is odateszik magukat. Hogy pontosan mire is gondolok? Hát valami ilyesmire:
(Forrás: Instagram)
Ebben a versenyhelyzetben nagyon gyorsan hogy úgy mondjam kipontozódtam. Olyan tehetetlenül néztem, hogy Alinát „lecsapják a kezemről”, mint ahogyan az ókori világ nagy tudósa Arkhimédész nézhette a fürdőkádjából kiömlő vizet. Nekem viszont ezután sem jutott semmilyen eget rengető fizikai törvényszerűség az eszembe. De, ha már a folyadékoknál tartunk, elárulom: Visszasomfordáltam a bárpulthoz és ittam még egyet!
Teltek-múltak a hónapok a beosztásomnak köszönhetően továbbra is a világ legtávolabbi helyeire jutottam el. Az elkövetkezendő időszakban élményt élményre halmoztam. Az a színes, felgyorsult életstílus, amit már egy jó ideje a sajátomnak tudhatok, felülír mindenféle kellemetlen tapasztalatot.
Alina, az ő szépsége és az ominózus este eseményei a múlt homályába vesztek. Ez az egész történet a tudatom legeldugottabb zugában egy emlékfoszlányként élt csak tovább.
Aztán egyszer, egy kora hajnali órában megcsörrent a telefonom. Amint a kezembe vettem a kommunikációs eszközt, rögtön tudtam, hogy ez bizony a beosztás előállításáért felelős szervezeti egység telefonszáma. Tudniillik ebben az időben készenlétben voltam és a legszebb álmomból riasztottak fel. A telefonhívás lényege az volt, hogy nekem márpedig most azonnal indulnom kell. Háromnegyed óra múlva indul a busz a szálásom elől, ami a reptérre visz ki. A gép meg a nigériai Lagosba repül. Azon a járaton kellene most nekem az utasokat kísérni.
Sebtében összepakoltam és ki is mentem a reptérre. A minden járat előtt kötelezően tartandó eligazítás elejéről lemaradtam. Arról a részről, amikor a kollégák egymásnak bemutatkoznak és elmondják, hogy a Földgolyó melyik szegletében látták meg annak idején a napvilágot. (A késés teljesen rendben van, ha az embert készenlétről rángatják be.) A nagy rohanás közepette nekem csak annyi figyelmet szenteltek, hogy azt a pozíciót mondták el, ahol az elkövetkezendő órában helyt kell állnom. Ez a pozíció pedig nem más, mint a másodosztály elején található „konyha”. „Ez teljesen rendben van! Na de ki lesz a segédem?” – Kérdeztem vissza. „Alina!” – jött a válasz. A hang irányából pedig egy női alakot láttam közeledni és a kezét nyújtotta bemutatkozásképpen. Mosolyogva meg is kérdezte, hogy ugye mi már repültünk együtt, mert olyan ismerős vagyok neki. Mondom: „Persze, hogyne, még régebben.” (Pedig nem is!) Csak nem fogok kora hajnalban illúziókat rombolni! Arra úgyis ott lesz több, mint 6 órám.
A Doha-Lagos járatról legendák keringenek a berkeinkben. Ez egy igazi embert próbáló járat. Ismerek olyan kolleginát, aki kerek perec kijelentette, hogy ő márpedig ezt a járatot nem fogja megcsinálni. Inkább beteget jelent, de ő oda többet nem megy és kész. Valószínűnek tartom, hogy az a kolléga/kollegina is valami ilyesmiben somfordálhatott, amikor beteget jelentett, így kerülhettem én be a csapatba a készenlétről.
Nem akarom szépíteni a történetet, a járat tényleg szörnyű volt. A kedves kis afrikai utasok még a felszállás előtt (!) elkezdték követelni a reggelit. Nem egy, nem két utas, hanem a kabin fele. Mindezt mindenféle udvariasságot mellőzve, az alapszintű angol nyelvtudásukat felhasználva. Ilyen és ehhez hasonló mondatok repkedtek a kabinban: „Hey, yo! Give me food! (Hé te! Hozzál már kaját!)” illetve az „I want food and I want it now! (Kaját akarok! Most akarom!)”. Aki kicsit is tud angolul, az tudja, hogy ez nem mindennapi durvaság. Azt már ugye mondanom sem kell, hogy a kérem és a köszönöm szavak nem szerepeltek az utasok szótárában. De mindegy is, mert bármi van, nekünk attól még mosolyogni kell az utasra.
A rangidős kollegina mondta is, hogy akkor most a reggeli utánra tartogatott csokit és csipszet kezdjük el szétosztani. Ez a folyamat normális esetben úgy néz ki, hogy egy előre bekészített tálcán odanyújtjuk az utasnak a nasit, ő meg elveszi magának, ami kell. Na’ mármost itt minden kellett! Egy utas nemcsak egy csipszet és egy csokit vett el, hanem adott esetben mindjárt négyet. A nálam lévő tálca rögtön az első sorban el is fogyott. A rangidős kollegina meg monda, hogy legyen inkább úgy, hogy nem nyújtom oda az utasnak, hanem kézből adok mindenkinek egyet. Mert, ha nem jut valakinek a sor végén, abból tuti balhé lesz. Ő ezt már most megmondja a 10 éves tapasztalatára hivatkozva. Volt is elégedetlenkedés: Mi az, hogy csak egy jár neki, amikor ő éhes!
És ekkor még el sem indultunk!
A felszolgálás nem volt egy leányálom, elhihetitek. Az összes tápanyagot kivittük az utasoknak. Mindent megettek, megittak! Még a személyzeti kaját is inkább odaadtuk, csak csönd legyen! Nagy nehezen, de végére értünk a felszolgálásnak.
A felszolgálás végeztével természetesen nekünk kell összeszedni az előzőleg kiosztott tálcákat. Ez úgy néz ki, hogy egy üres kocsit végigtolunk a kabinban, megkérdezzük az utast, hogy kér-e kávét, vagy teát. A lagosi járaton mi is így tettünk. Ekkor történt egy kisebb incidens. Az egyik gorilla termetű utas, aki a férfias viselkedésmintát a 80-as évek Rambo karakteréről másolta, megszomjazott. Azt, hogy most neki éppen szüksége van egy kis folyadékra a következő megnyilvánulással jutatta a kollegina – jelen esetben Alina – tudomására: „Hey, bitch! Come over here! (Hé, te kis kurva, gyere csak ide!)”. Azt, hogy mindenki számára egyértelmű egyen, hogy hova is kell vinni azt a kávét még csettintett is az újaival. Ezt a fajta hangnemet a megszólított hölgy némileg udvariatlannak találta és 180 fokos fordulatot vett, mindent hátrahagyva elindult a kabin elején található konyha irányába. Mindezt, nyilván nem a kávé mielőbbi szervírozása végett cselekedte, hanem azért, hogy leüljön az egyik személyzeti ülésre és ottan a könnyeit hullassa. A hölgy kerek perec kijelentette, hogy márpedig ő nem hajlandó kiszolgálni ezeket az utasokat.
Na’ ekkor léptem be én a történetbe. Kérdeztem a kolleginát, hogy mi történt, ami miatt úgy döntött, hogy az egereket itatja. Alina szipogva egy másik ázsiai hölgy pedig a szavába vágva mesélték el nekem a történetet. Mondtam is Alinának, hogy ne aggódjon majd én összeszedem a tálcákat az ő soraiban is, ő csak intézze a konyhát. Ezzel a lépésemmel mind az odasereglett kolleganők, mind pedig Alina szemében nemes lovaggá lényegült át a személyem. Olyanná, aki fehér lovon ülve, kezében karddal küzd az Igazságért és a királylány ártatlanságáért. A valóság talaján álló olvasók kedvéért megjegyzem, hogy Alina pontosan annyira volt ártatlan királylány, mint amennyire én nemes lovag. De igazából mindegy is…
Fogtam magam nagy lendülettel visszamentem a kabinba pontosan oda, ahol az előbb a kollegina abbahagyta és folytattam a tálcák összeszedését. Az előbbi „úriembert” pedig teljes egészében figyelmen kívül hagytam. A tevékenységemet zavartalanul nem egészen kettő percig folytathattam, amikor is a gorilla felállt az üléséről és a hatalmas termete ott magasodott előttem. A Rambo stílusával és alapszintű angol szókinccsel próbált meg egy kávét kicsikarni belőlem. Na’ mármost én csak álltam ott a frissen vasalt ingemben és rezzenéstelenül néztem az arcába. Minél hangosabban ordított a gorilla én annál halkabban és választékosabban beszéltem. Az akcióhős ezzel az egésszel nem nagyon tudott mit kezdeni, valószínűleg azért, mert Sylvester Stallone annak idején nem játszott el egy hasonló jelenetet a mozivásznon. A valósághoz még az is hozzátartozik, hogy egy 180 cm magas, fehér férfinek öltönyben azért van megjelenése. Testi különbségek ide, vagy oda. Nemhiába voltak ott a britek pár száz évig gyarmatosítónak, azért tanították is a népeket. Ezt mindenféle rasszista él nélkül, tapasztalatból állítom.
A törzsfőnök egem úriembernek nézett és ennek megfelelően visszavett az arcból és a hangból.
Nigériába megérkezve egy hatalmas kulturális sokk ért bennünket. Elképesztő méreteket ölt a szegénység és ebből kifolyólag a bűnözés. A buszt, amivel a repülőgép személyzetét szállították kettő darab rendőrségi terepjáró kísérte a szállodába. Egy terepjáró elől, egy meg hátul. A rendőrök AK-47-es gépkarabéllyal voltak felszerelve, nyilván nem véletlenül. A szálloda 4 méter magas fallal és olyan vaskapuval rendelkezett, mint, amilyet a követségek bejáratánál látni.
A szállodába megérkezve Alinával sebtében meg is beszéltünk egy találkozót a szálloda halljában, miután a zuhannyal lemostuk testünkről az út porát, lelkünkből meg a keserűséget.
Van egy fajta – általam alig értett jelenség – a légi utaskísérőknél, nevezetesen, hogy a lehető legtöbb alkalommal kell képeket feltölteni a közösségi média oldalaira. Ezzel a fajta magamutogatással, talán a hiányos önbizalmukat akarják pótolni. Talán azért használják a fényképezőgépet, amiért én a billentyűzetet, egyfajta egyéniség kifejezéseképpen. De még az is lehet, hogy fotogénebbek, mint én. Akármi is legyen az igazság, Alina a hallba történő megérkezést követően azonnal mondta is: „Menjünk!” „Hova akarsz te itt menni?” – kérdeztem vissza. A magyarázatból kiderült, hogy az Instagramra márpedig képeket kell feltölteni onnan, ahol éppen járunk. Ha törik, ha szakad a képeknek márpedig ott kell lenniük. Ezzel a kijelentéssel egyszerűen nem akartam vitatkozni. Egyrészt azért, mert nekem is van Instagram fiókom, másrészt meg azért nem voltam vitatkozós kedvemben. Nem úgy, mint mondjuk a kapunál strázsáló géppisztolyos fiatalember, aki megrökönyödve vette tudomásul, hogy mi éppen mire is készülünk. Néhány angol tőmondattal meggyőzött minket eme terv helytelenségéről. Mint mondta lehet csinálunk szép képeket, de telefon és pénztárca nélkül fogunk visszajönni az teljesen biztos. „Akkor mégis mit lehet itt csinálni?” – kérdezte Alina érdeklődve. Az emberünk válaszképpen a fejével biccentett a bárpult felé, aminek a közvetlen közelében éppen a zenészek kezdték el a hangszereiket kipakolni.
Az előbbiekben felajánlott szórakozási lehetőséget én szívélyesen elfogadtam, Alinát karon fogtam és határozott léptekkel vezettem az akkor még teljesen üresen álló bárpult irányába.
Aznap este, Fekete-Afrikában így indult az este. Azt meg, hogy hogyan végződött nem írnám le és akkor talán ti is úriembernek néztek.
Csahmed
