Tengermély Tisztelet! Vagy ahogy errefelé mondanák: Salam ale koum!
Ott tartottunk, hogy felszállt az Airbus 320-as a ferihegyi kifutóról és a Közel-kelet felé vette az irányt. A repülés ideje alatt le sem vettem a szememet a stewardessekről és minden egyes mozdulatukat figyelemmel kísértem. Nem hiába hirdeti úgy magát a Qatar Airways, hogy a "Világ 5-csillagos légitársasága", tényleg kifogástalan luxusban utaztam. Az út felénél a leendő kollegináimmal is összehaverkodtam. A hölgyek kitörő örömmel fogadtak és kínáltak mindenféle étellel, itallal. Rengeteget meséltek, csak úgy röpködtek a szakzsargonok, amiből én -akkor még- vajmi keveset értettem, de úgy tettem, mint aki keni-vágja a szakma minden csínyját-bínyját. Csak akkor hagytam el a jókedvű kis társaságot, amikor a kapitány bemondta, hogy mindenki üljön le, mert megkezdtük a leszállást. Miután belepecsételtek az útlevelembe és a személy azonosítás végett retinahártyámba is belevillantottak egy kedves hölgy várt rám és üdvözölt a társaság nevében. Megkért, hogy menjek vele. Külön autóval vittek a központi épületbe, ahol a kötelező papírok kitöltése és aláírása után a kezembe nyomtak egy nagyobb összeget Welcome Bonus gyanánt. Innen egyenesen a szállásomra kísértek. A szállás egy új építésű lakótelepen található. A Qatar Airways épület együtteseket vásárolt a város ezen részén a hímnemű légiutas kísérőknek. Igen, sajnos hölgyek nem laknak a közelben. A lakás teljesen felszerelt, légkondicionált, a szobám szép, tágas, ízléses bútorokkal berendezve. Két apartman társam van, egy román és egy macedón srác. Mindketten jó fejek. A román srác az orvosira járt, de otthagyta, mert nem bírta fizetni. A macedón srác meg szakmáját tekintve szakács... SZAKÁCS. Szeret és tud is főzni, szokott is heti 2-3 alkalommal és a készételt jó szívvel meg is osztja a jelenlévők között. Ennek külön örülök, mert így sikerült a kajakészítést ismét kibekkelni. Ekkora mákom is csak nekem lehet.
A ház, ott lakok a negyediken
A házunk melletti park
A közelben van egy pláza, a földszinten a Lulu nevű bevásárlóközponttal, ami az arab Tesconak felel meg. Az emeleten pedig éttermek várják ez éhes arabokat. Az első napon be is tértem az egyikbe, hogy a fenébe ne tértem volna be, hiszen éhes voltam a pénztárcám meg csak úgy duzzadt a welcome bonustól. Ahogy belépek látom, hogy két tradicionális arab ruhát viselő hölgyemény éppen a pultnál magyaráz valamit a pincérnek. A helyiségben már csak egy szabad asztal volt. Találjátok ki, hogy kit ültettek le? Engem. És miért? Mert én vagyok a férfi! Errefelé ez így megy, kérem szépen. (mondjuk a két asszonyság sem maradt éhen, megkapták elvitelre) Ebben a pillanatban hatalmasra nő az arcom és kényelmesen elhelyezkedek az elfüggönyözött boxba. Nézegetem az étlapot, de rövidesen rájövök, hogy nem értem, mert hiába van ott a név angolul, akkor sem értem, hogy mi mit takar, mert az étel leírása arabul van. Tanácstalan arccal lapozgatok ide-oda, a pincérnek ez feltűnik és hoz egy olyan étlapot, amiben képek is vannak. Így már könnyebben megy a választás. De még mindig hiányérzetem van. Ugyanis nincsenek feltüntetve az árak. Jön a pincér, kérdezi, hogy sikerült-e választanom. Mondom, nem mert nem tudom, hogy mi mennyibe kerül. Ezen a mondatomon elmosolyodik és szerényen azt mondja: "Sir, I'm sure it is not expensive for you." Na, ezen a ponton az arcom mérete és a vérnyomásom is lecsökkent. Most akkor mi legyen? Rendeljek, ne rendeljek? Nem sétálhatok csak úgy ki, mert két nőszemély nem tudott leülni, csak mert én átléptem az étterem küszöbét... Szóval rendeltem valamilyen krumplis pástétomos, zöldséges helyi arab mittudom én mit. Szépen elmajszolom, közben megnyugszom. Amikor is a pincér sziluettje feltűnik a függöny mögött, kérdezi, hogy hozhat-e desszertet. Mondom hozhat! Most már úgyis mindegy. Ide vele, egyszer élünk! Jobbról a másodikat lesz szíves. Aztán megkapom a számlát. Remegő kézzel kinyitom a bőrtokot és mit látok? Kb 2000 Ft-nak megfelelő Qatari Riyalért fogyasztottam. Hatalmas kő esett le a szívemről. Széles mosollyal az arcomon csengettem ki a kért ruppó mennyiséget, aztán mentem az utamra. Néhány nap múlva az egyik kazah csoporttársam kérdezi, hogy nem tudok-e egy jó és ugyanakkor olcsó éttermet a környéken. Mondom dehogynem kistestvér, kövess! Elvittem ugyanarra a helyre. Rendeltünk kedvünkre, előétel, főétel, desszert. Jön a számla kb 18.0000 Ft-nak megfelelő Qatari Riyal fejenként. Pislogtunk, nyeltünk egy nagyot, de nem volt mit tenni kifizettük. Srác meg is kérdezte, hogy nálatok Magyarországon ez olcsónak számít? Mondom nem, nagyon nem. Akkor ezt te is beszoptad, ugye? Mondom be! El is újságoltuk a történetünket a másnapi tréningen. Mire az egyik világot látott oktató elnéző mosollyal az arcán közli velünk, hogy a katariak nem nagyon foglalkoznak ilyenekkel, hogy árak az étteremben. Rendelnek, aztán a végén fizetnek és kész. Ha viszont legközelebb, a világ másik végén nem akarunk így járni, akkor ne legyünk már balfaszok és sürgősen töltsük le a Word PriSM nevű alkalmazást a telefonunkra. Az egész csoport azonnal fel is jegyezte az alkalmazás nevét, mi meg titokban örültünk, hogy a többiek sincsenek előrébb.
A tréningen a férfiak és a nők -keményvonalas arab szokás szerint- külön csoportban tanulják a szakma alapjait. A mi csoportunkban 12-en vagyunk. Két román, egy ukrán, egy macedón, egy indiai, egy japán, egy kazah, egy maláj, egy marokkói és két dél-afrikai srác, kis hazánkat pedig szerény személyem képviseli. A központi épületben egy 10 emeletes toronyházban van a tréning. Az oktatás időpontja reggel 6-tól-12-ig. A busz reggel 5-kor vesz fel minket a ház előtt. Miért van ez így kérdeztük az oktatókat az első nap a második kávé után. Azért jött a válasz, mert az arabok korán kelnek. Szeretik a hivatalos ügyeiket még reggel elintézni. A bankok például reggel 6-tól délután 1-ig, a hivatalok pedig délig vannak nyitva, Ebben az a logika, hogy reggel még nincs az a dög meleg, 100 évvel ezelőtt még nem volt légkondi. Attól még, hogy mindenütt beszerelték az előbb említett hűtőberendezést, a bioritmusuk nem változott. Az egész épületben egyébként egy darab büfé található a 7. emeleten. Mindenki oda jár beszélgetni, ismerkedni. A szünetben mi is fellifteztünk a 7-re. A marokkói sráccal nyomban le is ültünk az egyik hölgyekkel teli asztalhoz és kávéval a kezünkben előadtuk, hogy mi igazából mekkora királyok vagyunk. Néhány percig tartott az egész ismerkedés mire megjelent a fő instruktorunk, egy egyiptomi hölgy. Félrehívott minket és úgy letolt, mintha valami rossz dolgot csináltunk volna. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a kiskamaszokat az osztályfőnök fülön csípi azért mert a lány öltözőben leselkedtek. Az óra elején fel is hívta a figyelmünket, az egyébként hihetetlenül jó fej egyiptomi instruktor, hogy nem szabad a lány tréning csapattal ismerkednünk (az ott dolgozó egyenruhás, már levizsgázott sztyuvikkal lehet, csak a tréningesekkel nem) A fő instruktor velünk akart példát statuálni. Tudta, hogy hol kell levadászni a pályakezdőket: az itatónál. Nem hiába, afrikai a szentem. Erre is rákérdeztünk, hogy miért van így. Azért- jött a válasz, mert a cég azt szeretné, ha a leendő légiutas kísérők tanulmányainkkal foglalkoznánk az oktatási időszak alatt, nem pedig a másik nem tagjaival. Jelen esetben Melissával a kolumbiai szépséggel.
Ha megbocsátotok, mára befejezem. Megyek aludni, most hogy a müezzin is elhallgatott.
Üdvözlettel:
Csahmed
