Közeledik a Húsvét. Ilyenkor sokan nyakukba veszik a várost és jó szokás szerint locsolkodni indulnak. Én is elindultam, de nem ám a rokonságot látogattam meg, sokkal inkább a Hindusztáni-félsziget őslakosait. Ennek következtében a „Zöld erőben jártam” kezdetű mondóka most nem annyira aktuális. De mint tudjuk, nem múlhat el a jeles Ünnep versike nélkül, úgyhogy:
Indiában jártam,
Sok érdekességet láttam,
El akarom felejteni,
Szabad-e mesélni?
Igen, szabad! Na, akkor halljuk:
A tréning alatt utalásokat tettek mind az oktatók, mind pedig a más légitársaságnál tapasztalatot szerzett kollégák arra, hogy az indiaiak a fedélzeten tudnak érdekességeket produkálni. Többen felhívták a figyelmemet arra, hogy a néhány órás repülő út alatt olyan eseményekkel fogok találkozni, amelyeket az életem hátra lévő részében nemigen fogom tudni elfelejteni. Nem hittem nekik. Akkor még nem.
A minap éppen az ausztráliai Sydneyből repültem Dohába. Mint ilyenkor az lenni szokott felszolgáltunk csirkét és borjút a kedves utasok táplálása céljából. Akkor történt, hogy a turista osztályon utazó egyik úriembernek sajnálatos módon nem tudtam borjúval, csak csirkével szolgálni (ez nem különösképpen ritka eset, de eddig nem volt belőle gond). Ilyenkor fel kell hívni a kedves utas figyelmét arra, hogy légitársaságunknál lehetősége nyílik arra, hogy különleges ételt rendeljen magának. Ezen vágyát 24 órával az indulás előtt tudtunkra adhatja, mégpedig az internet segítségével. Ilyen és ehhez hasonló dolgokkal próbáltam meg elfeledtetni vele azt a tényt, hogy ő itt márpedig most borjút nem fog kapni. És de akkor hirtelen: Hopp! Elszakadt az a bizonyos cérna, nyilván nem nálam. A 40 éves jól öltözött férfiember olyan hisztit rögtönzött, hogy nem tudtam eldönteni: most a hiányos intelligenciáját a színészi képességeivel pótolja, vagy csak egy kis extra figyelemre vágyik, amit egy tizenéves kamasz lány eszköztárával próbál meg kicsikarni a környezetéből? Egy kis gondolkodás után rájöttem: Mindkettő egyszerre, ugyanis az egyik a másikból következik.
A kedves utast nem tudtam megnyugtatni, még azzal sem, hogy dupla adag whisky-t löttyintettem a poharába. A hiszti tovább folytatódott, sőt egyre hangosabb lett. Erre már én sem tudtam mit lépni. Ez tényleg sakk-matt. Szóltam is a rangidős légiutas kísérőnek. A sakkos példánál maradva: Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a sötét paraszttal. És a kolléga sem, pedig 20 percen át kitartóan magyarázta neki azt, amit egy értelmesebb általános iskolás nem egészen kettő perc alatt felfogott volna. Ez sajnos nem sikerült neki. Ugyanis a kedves utas mindenféleképpen ragaszkodott ahhoz, hogy a történtekről egy reklamáció keretében beszámoljon az ügyfélszolgálatunknak. Így került az első fekete pont az ellenőrző könyvembe.
Van az úgy, hogy az ember gyermeke nem beszéli az angolt. Ez a kis nyelvi akadály önmagában nem szokott gondot jelenteni. Mert ebben az esetben kézzel-lábbal mutogatják, hogy mit is szeretnének most éppen. Nem úgy, mint mondjuk a következő esetben.
Történt egyszer, hogy egy tradicionális indiai ruhába öltözött középkorú hölgy piros ponttal a homloka közepén – mint később kiderült – megéhezett. Az, hogy mostan neki szüksége van valamire 10.000 méter magasan kifejezésre is juttatta. Nagyon helyesen a hozzá legközelebbi légiutas kísérőhöz fordult. Vagyis hozzám. Ez még önmagában nem is jelentett volna gondot. Az, hogy angolul alap szinten beszél, szintén nem. Az viszont igen, hogy a hiányos nyelvtudását semmilyen testbeszéddel nem próbálta meg pótolni. A következő szavakat kommunikálta hangképző szerveivel: „I want shatula” („Én akarok shatulát!”). Mint azt gondolom kitaláltátok a shatula nem angol szó. Ekkor egy 10 másodperces kínos csend következett. Én vártam arra, hogy adjon valamilyen támpontot az előbb említett szóval kapcsolatban. Mutasson a szájára, hogy kaja, vagy a fenekére, hogy wc papír, mittom én bármi. Nemsokára meg is kaptam a támpontomat. Ami a következőképpen hangzott: shatula, Shatula, SHATULA! Ezt a végtelen sorozatot addig folytatta, amíg ki nem fogyott a levegőből. Amikor egyértelművé vált számára, hogy a súlypontom nem mozdul, elvárásainak megfelelően a shatula irányába, éktelen haragra gerjedt. És hogy nyelvi és intelligencia beli hiányosságait legyőzze nemes egyszerűséggel elkezdett ordítani: SHATULA! SHATULA! SHATULA! Olyan hanghordozással üvöltötte az előbb említett szavakat, ami leginkább az Uruk Hai Orkok csatakiáltására emlékeztetett a Gyűrűk Ura című filmből (de csakis akkor, ha Dolby Surround hangtechnikával rendelkezel).
Na ebből elég, hobbitnak azért mégse nézzenek! Gondoltam magamban és az ő folyamatosan emelkedő hangerejével ellentétben, egyre halkabban elkezdtem magyarázni, hogy az előbb említett dolog elfogyott. Volt nekünk egy csomó, de mostmár nem áll rendelkezésre. Nem tudok hozni, vége, kész, nincs. A hölgy szemmel láthatólag tudomásul vette az előbb említett tényt és a hatalmas termetével a székére úgy rogyott, mint a Word Trade Center azon a bizonyos szeptemberi napon.
Egy laza órán belül ismét a madame semmihez sem hasonlítható sziluettje tűnt fel előttem a félhomályban. Amikor megpróbáltam elhaladni mellette, nem állt félre, hanem inkább az ujjával bele mutatott az arcomba és közölte: „I want Chocolate!” („Csokit akarok!”). Ez nem túl udvarias megnyilvánulás, cserébe viszont érthető és már ugye annak is örülni kell. Mondom, csókolom, csokit, hogyne, ott van hátul két kartonnal, máris hozok. A hölgyemény a vércukor szintjét nem csak egy, hanem rögtön kettő darab édességgel is megemelhette. Egyet azért kapott, mert kért. A másikat meg azért, mert nagyon ügyesen használta a Google méltán híres fordító programját, vagy a zsebében eddig sunyi módon meglapuló kisszótárt. Bárhogyan is volt ez nagy teljesítmény a részéről. És mint azt bizonyára tudjuk, a teljesítményt márpedig jutalmazni kell. Így tettem én is.
Azt, hogy a shatula hindi/urdu/pandzsábi vagy milyen számomra egzotikusnak mondható nyelven jelenti a csokit ez idáig nem sikerült megtudnom. Pedig tettem lépéseket ebbe az irányba. Akinek van elképzelése a dologról kérem, írja meg nekem.
Egy másik alkalommal egy indiai fiatalember kiejtése adott okot némi félreértésre.
Az étel felszolgálása után megkérdezzük, hogy kíván-e a kedves utas valamit inni. És ha igen mit? Így tettem én is. A srác meg nagyban bólogat, hogy ő bizony szeretne kortyolni és közli is velem: „Cock with snow!” (Ízes angol nyelven a „cock” a férfi szaporító szervet jelenti, a „snow” pedig havat). Képzelhetitek mennyire meglepődtem, reflexből vissza is kérdeztem, hátha csak rosszul hallottam. Kérésemre ő artikuláltan, lassan elmondta még egyszer a rendelést. Hirtelen azt sem tudtam melyiket fogom tudni hirtelen előrántani. Abba meg bele sem mertem gondolni, hogy a kettő kombinációjával ő mit is akar kezdeni. Az meg külön aggasztó, hogy ezen kombóval bármit is kezdeni akar. Én bizony neked egyiket sem fogom tudni odaadni, kishaver, öt csillagos légitársaság ide, öt csillagos légitársaság oda, akkor sem.
Az asszociációs képességemet ebben az estben nem tudtam használni, ugyanis azzal voltam elfoglalva, hogy bele ne röhögjek a díszhuszár arcába. Ez többé-kevésbé sikerült is. Amennyire én nem kapcsoltam, ő annál jobban mutogatott. Az activityt végül siker koronázta és megkapta azt, amit rendelni vélt: Kólát jéggel.
Nem mindig sikerül az, hogy egy-egy váratlan helyzet válaszreakciójaként ne nevessem el magam. A soron következő esemény például pont egy ilyen.
Egy jobbfajta Boeing 777-esen 16 légiutas kísérő teljesít szolgálatot. A kollégák nagy része természetszerűen a szebbik nem képviselőiből kerül ki. Ennek ellenére az egyik indiai anyuka engem szemelt ki, rám mutatott és intett, hogy ugyan menjek már oda hozzá. Hát, ha hívnak, akkor megyek. Mentem. Mikor odaérek az ölében eddig helyet foglaló csecsemőt nyújtotta felém és még a „Rakd tisztába!” használati utasítást is mellékelte. (Ha esetleg nem lett volna egyértelmű, hogy pontosan mit is kell csinálnom a kis cukorfalattal) Én ezen a jeleneten – mindenféle diszkréciót mellőzve – teli torokból felnevettem, szinte pusztultam a röhögéstől. Olyan jóízűen hahotáztam, hogy többen az utasok közül felnéztek a monitoruk mellől, sőt volt olyan, aki még a fülhallgatóját is levette, hogy jobban figyelemmel kísérhesse a fejleményeket. Az anyukának közben ott tátongott a nagy sötétség a szemében, mert nem fért a fejébe az, hogy egy ilyen egyszerű feladat végrehajtása hogyan is hozhat ennyi vidámságot a számomra. De amikor látta, hogy továbbra sem veszem el a rugdalózó gyereket a kezéből, őszinte megdöbbenés ült ki az arcára és, hogy kérését nyomatékosítsa megismételte az előbbi mondatot. Amikor láttam, hogy a hangos kacagás nem tántorítja el attól, hogy a saját utódja fenekén a pelenkát saját maga cserélje ki, akkor a népnevelés egy másik eszközéhez fordultam: Elkezdtem nyugodtan, halkan összetett mondatokat formálva magyarázni. Egy nagy mosoly kíséretében a következőket mondtam: „Attól még, hogy fel tetszettek ülni egy repülőre, még nem tetszettek megszűnni szülőnek lenni. És ha már egyszer szülőnek tetszenek lenni, akkor lesznek szívesek szülőként is funkcionálni.” Próbálkozásaim ellenére a hölgy rendkívül flegma stílusban odamondta, hogy most ehhez neki nincs kedve. „Nekem sem!” zártam rövidre a beszélgetést és már ott sem voltam.
Azt, hogy a kis Kumár fenekéről végül a szülőanyja mosta-e le a barnát, netán a feladatot az eddig csendesen szuszogó apukára sikerült delegálni, nem tudom. De igazából nem is érdekel.
Nem mindenki olyan szerencsés, hogy a repülőjegynek csupán csak a 10%-át kell kifizetnie. A soron következő indiai család biztosan nem ezek közzé tartozik.
Két gyermekes család csüccsent be annak a zónának az első sorába (ennek még lesz jelentősége), ahol én fogom felszolgálni az ételt, italt. Az út alatt a kedves házaspár többször nyomta meg a hívógombot mint egy zongora művész a hangszer billentyűit egy egész estés koncert alatt. A felszállást követően rögtön el is kezdtem szervírozni az italok széles választékát. És mindezeket természetesen egyszerre fogyasztották. Egy szuszra annyi rendelést adtak le, mint az egész sor összesen. Akárhányszor elmentem mellettük, mindig kellett nekik valami. Mindig. Ők a főétel után is éhesek maradtak, úgyhogy legyek szíves és hozzak még. Le kell enni-inni a repjegy árát. Értem én. Azt viszont kevésbé értem, hogy a joghurt mellé miért kell a sör, a kávé mellé miért kell a kóla, a mangó juice mellé meg vörösbor. Mindezeket miért is kell 100%-os narancslével leöblíteni az már tényleg kívül esik az értelmezési tartományomon. De hát nem kell nekem mindent érteni, gondoltam és már öntöttem is a poharukba a kért nedűt.
Igen ám, nade a dániai Koppenhágában köd volt. A köd, mint olyan megnehezíti a légiközlekedést. A leszállás kicsit döcögősre sikeredet. Néhány utas megijedt, de különösebb gond nem volt. Akkor hirtelen olyan hang ütötte meg a fülemet, amit legutoljára az egyetemi kollégium mellékhelyiségében hallottam egy durvább buli után. Arra lettem figyelmes, hogy az anyuka éppen a gyomrának a tartalmát üríti a turista osztály kezdetét jelentő műanyag elválasztó falra. Még jó, hogy a család az első sorban foglalt helyet. Az viszont még jobb, hogy én ezt az egészet biztonságos távolságból figyeltem. Ugyanis egyes géptípusoknál a légiutas kísérő széke az utasokkal szemben helyezkedik el. Premier plánból figyeltem azt, ahogy a család nőtagja a falat, saját magát, illetve a mellette helyett foglaló 5 éves forma gyerekét összepiszkítja. A szivárványszínű ásításnak az lett a vége, hogy az érintettek édes kettesben bevonultak a mosdóba átöltözni. Onnan csakis a takarító személyzet többszöri hangos felszólítására voltak hajlandóak kijönni.
A tisztálkodást szemmel láthatóan nem sikerült befejezniük, ennek ellenére kénytelenek voltunk leszállítani őket.
Akad olyan utas is, akinek nem a leszállással, sokkal inkább a felszállással akadnak gondjai. Mohandas névre hallgató úriember is ezen klub létszámát gyarapítja. Történt ugyanis, hogy az emberek elkezdtek a repülő belseje felé áramlani és rövidesen mindenki helyet foglalt az őt megillető ülésen. Amikor is az egyik nagypapa korú, jól öltözött úriember kiváló angol kiejtéssel megkérdezte, hogy Mohandas itt van-e? Minden tiszteletem az öregúrnak, de most így hirtelen névről nem ugrik be, hogy kiről is van szó. Ezért visszakérdeztem. Erre a bácsika közölte, hogy ő és Mohandas hatalmas nagy haverok, együtt is utaznak. Ennek ellenére nem látja a fedélzeten, főként nem a mellette lévő ülésen. Pedig ott kellene lennie. Semmi gond, tessenek velem fáradni a repülőgép elejére és ott hamarosan megtaláljuk, egyrészt azért mert onnan látni az egész kabint, másrészt meg azért mert ott található a hangosbemondó. Rövidesen kiderült, hogy a bácsika által megnevezett úriember nem tartózkodik a repülőgép belsejében illetve az is, hogy a repülőtéren egy közlemény öt percenként harsogja az úriember nevét és annak a kapunak a számát, ahova neki úti célja szerint mennie kellene. Mindezt tették ékes angol és arab nyelven. A nagyapó az előbb említett tényt szemmel láthatóan tudomásul vette és a továbbiakban egykedvűen nézte a felszálló utasokat. Egészen addig, amíg a rangidős légiutas kísérő meg nem próbálta bezárni az ajtót. Mert, akkor a bácsika hirtelen akcióba lendült és a testével szó szerint blokkolta a két félfa között elhelyezkedő teret. Mindezt olyan hatékonysággal tette, mint annak idején Oliver Kahn kapus legenda a világbajnokság döntőjében. Szélesre tárta a karjait, megkapaszkodott az ajtófélfában, lábait pedig terpeszbe rakta. Egyértelművé tette, hogy itt aztán se ki, se be. Tükrözött is akkora elszántságot a tekintete, hogy azt bármelyik válogatott hálóőr megirigyelhette volna. Piroslap helyett a rangidős kolléga halk felszólításokkal próbálta konszolidálni a helyzetet, egyelőre csekély eredménnyel. Ugyanis az öregúr közölte, hogy ő bizony jobbfajta ropogós bankjegyeket adott a repjegyért cserébe és ugye nem gondoljuk, hogy Mohandas nélkül megpróbáljuk elhagyni a kifutópályát. Erre a munkatársam közölte a nagypapival, hogy a repjegyért fizetni nem olyan különleges dolog, ugyanis a fedélzeten tartózkodó mind a 412 utas így tett. És ha az úr továbbiakban is egy futball mérkőzésen érzi magát és ennek megfelelően szeretne viselkedni, akkor kénytelenek leszünk megbírságolni, mégpedig a légi közlekedés akadályozásáért. Ebben az esetben a bácsika ismét belenyúlhat a zsebébe, immáron sokkal mélyebben, mint előzőleg. A nagypapi olyan keserűséggel ballagott vissza a helyére, hogy komolyan megsajnáltam. Az együtt töltött néhány óra alkalmával, szó szerint lestem minden kívánságát, hátha el tudom vele felejtetni azt a tényt, hogy a barátjával nem együtt fognak becsekkolni a szállodába.
Így történt, hogy a Boeing 777-es csak 411 utassal a fedélzetén emelkedett a levegőbe és vette az irányt az indonéz turistaparadicsom Bali irányába.
A történéseket nem lehet szemlélni csupán az egyik, vagy a másik nézőpontból. A képet árnyalni kell. A most következő bekezdés ennek szellemében íródott.
Az indiai Trivandrum városából rengeteg vendégmunkás dolgozik az olajban gazdag öböl menti államban. Ezért légitársaságunk úgy döntött, hogy legjobb lesz menetrend szerinti járatot indítani arrafelé. Az, hogy üzleti szempontból mennyire jövedelmező azt nem tudom, azt viszont tudom, hogy a légiutas kísérők között nem éppen népszerű az előbb említett desztenáció. Így, amikor a kollégákkal átbeszéltük, hogy ki hova megy a következő hónapban, akkor a beosztásomban szereplő TRV betűkombináció hallatán mindenki szörnyülködni kezdett. Volt olyan is, aki egyenesen azt tanácsolta, hogy jelentsek beteget. Na, azt azért mégse tettem meg.
Az utazó közönség az előzetes információknak megfelelően valóban az építőiparban dolgozó vendégmunkásokból állt. Eddig nem tapasztalt kontrasztot képezve az öt csillagos légitársaság szokásos utasaihoz képest. Ennek ellenére serénykedtem a fedélzeten, adtam mindent, amit kértek.
Amikor odaértünk a leszálláskor egy nagyobb társaság annyira hálás volt nekem, hogy még kézfogás közben azt is megígérték, hogy az általuk kiválónak ítélt teljesítményemről egy köszönő email keretén belül beszámolnak a Qatar Airways ügyfélszolgálatának, megemlítve a nevemet is. És, hogy szándékuk komoly még egy papír fecnire a nevemet is feljegyezték. Ha ezt a kedves utas megteszi, akkor egy pozitív bejegyzés is lesz a mappámban. Így kerek a történet, egyszer leszidnak, máskor pedig megdicsérnek. Mind a kettőt ugyan azért kaptam, tettem a dolgom.
Alig egy órát töltöttünk Trivandrum város repterén, a takarítást követően meg is kezdődött a beszállás visszafelé. Akkor látom, hogy az egyik harmincas évei közepén járó fiatalembernek annyira könnyes a szeme, hogy alig találja meg az ülőhelyét. Az érzelmi intelligenciám volt olyan magas, hogy rögtön felajánljam neki segítségemet. Mint kiderült a sírás oka nem az, hogy nem tudta merre van a 31D-vel jelzett szék, sokkal inkább, hogy éppen most hagyta hátra a feleségét és a két kiskorú gyermekét. Belátható időn belül nem fogja őket újra látni. Ugyanis az építőiparban bevett szokás az, hogy a munkástól az útlevelét elveszik és kettő évig – a szerződés idejéig – nem is adják neki vissza. Megmondom őszintén, megsajnáltam ezt az embert és amint a helyére kísértem meg is kérdeztem, hogy szeretne-e valamit fogyasztani. Azt mondta nem kér semmit, csak hagyjam békén. Így is tettem. Közben pedig egy idevágó dalt dúdoltam: "Haj-jaj Fekete vonat, elvitted a páromat!, Ennyit ér a szerelem!..."
Egy másik hasonló cipőben járó férfi a könnycseppek hullajtása helyett inkább alkohol bevitellel szerette volna enyhíteni a bánatát. Ezért a jelenlétemben rendszeresen a „whisky, whisky” szavakat ismételgette. Vele is szimpatizáltam az ő kérését is teljesítettem.
Amint Dohába értünk és megkezdődött az utasok leszállítása az előbbi indiai fiatalember úgy köszönte meg a felszolgálást, hogy megölelt. (ilyesmi eddig velem nem fordult elő) Ez különösen jól esett, főleg úgy, hogy tudtam, hogy komoly kihívások állnak előtte. Minden jót kívántam neki, aztán az útjára engedtem.
Ilyen és ehhez hasonló dolgok történtek velem napi szinten a fedélzeten. Azt, hogy egy teljes szubkontinensről néhány utas viselkedéséből messzemenő következtetéseket vonjak le nem tartom megalapozottnak. Óva intek mindenkit ettől. Mindenkit, de legfőképpen magamat. Azért, hogy még átfogóbb képet kapjak Indiáról elhatároztam, hogy amint lehetőségem adódik egy hosszabb kirándulás keretében körbenézek Ázsia ezen vidékén is.
Csahmed
