Az utóbbi hetekben nem tudtam a blog írással foglalkozni, ugyanis annyira lefoglalt a repkedés, hogy a szobámat csakis alvásra használtam. Hogy mi is történt ez idő alatt? Lássuk!

Ausztrália:

Az első önálló utam az ausztráliai Melbourne-be vezetett. A rangidős/főfelelős légikisasszony meg is jegyezte, hogy leszek szíves összekapni magamat, mert nagyon megterhelő 13,5 óra áll előttünk. Egyébként meg nem is érti, hogy miért kel egyből a mély vízbe dobni az újoncokat? Vetette oda a szokásos eligazítás keretén belül. De mivel válasz nem érkezett sehonnan sem a kérdés költői maradt.
A mély vízzel csak nem lehet problémám gondoltam, miközben a vízimentéssel eltöltött nyarak izgalmas pillanatait idéztem fel – némi taktikai érzékkel – csakis magamban.
A felszállást követően azonban kénytelen voltam belátni, hogy a valóságos és az átvitt értelemben vett mély víz egymással nem összehasonlítható. Történt ugyanis, hogy konyhai segédként kellett (volna) tevékenykednem a repülő belsejében. A konyhafelelős hölgy folyamatos nyomásgyakorlása ellenére sem tudtam mindent kifogástalanul, időre elkészíteni. Mondtam is neki, hogy attól még, hogy két oktávval feljebb énekli ki a felszerelés nevét, én még nem fogom jobban tudni, hogy pontosan merre is található. Igaz, kevésbé sem. És nem azért mert ritkán járok az Operába, hanem mert most csinálom életemben először. Az első alkalommal mindig ügyetlen az ember, gondolj csak az első alkalomra - magyaráztam az egyre vörösebb hölgynek, akit ez viszont egyáltalán nem hatott meg és továbbra is olyan hangokat adott ki magából, mint a rohammentő az Üllőin. Ez a nő tuti, hogy nem természetes módon vesztette el a szüzességét, vontam le a következtetést.
A megpróbáltatásaimnak a rangidős légiutas kísérő kollegina azon felszólítása vetett véget, hogy mostmár tényleg menjek aludni. Ezt viszont kellett nekem különösképpen magyarázni, egyből megértettem, és nem csak azért mert más hangnemben szólítottak.
A mi légitársaságunknál az az eljárás, hogy 10 repülőn töltött óra után a személyzet egy erre kialakított helyen vízszintesben pihenhet. Jelen esetben 3,5 órát. Ugye így már sokkal barátiabban hangzik?
Miután megérkeztünk a hotelbe belesüppedtem a kényelmes ágyba, sőt még arra is maradt erőm, hogy megszámoljam a sarkokat mielőtt elnyomott volna az álom.

Néhány óra múlva csörgött az óra én pedig kipattantam az ágyból, mert várt rám a város. Elvégre nem azért űzöm ezt a szakmát, hogy a hotelekben töltsem az időt. Pihenés helyett pedig egy dupla espressóval vettem erőt magamon.
Melbourne nagyon kulturált, nyugodt hely, kellemes klímával. Nekem a legérdekesebb a város közepén elterülő hatalmas botanikus kert volt, amely megfelelően ötvözte a természet harmóniáját és a felhőkarcolók modernségét. Figyelemre méltó még az is, hogy a városközpontban a villamost teljesen ingyen lehet igénybe venni, ezért nincs is annyi autó.
Az ausztrál emberek egyébként nagyon nyitottak és segítőkészek, az egyikükkel még egy hosszabb beszélgetést is folytattam, miután megkérdezte, hogy leülhet-e mellém a folyóparti étterembe. Mindent egybevéve a röpke ott tartózkodásom alatt a kenguruk földjének életritmusa belopta magát a szívembe.
Az út visszafelé simábban ment, egyrészt azért, mert sikerült elkerülni a „magashangú” kolléganőt, másrészt meg azért, mert éjszakai járat révén a kedves utasok úgy döntöttek, hogy különféle italok rendelgetése helyett inkább alszanak. Én pedig ebben a tevékenységükben semmiféleképpen sem akartam megzavarni őket.

Ázsia:

Nagy izgatottság lett rajtam úrrá, amikor a bőröndömet a trópusi klímának megfelelő ruhákkal töltöttem meg. Ugyanis a beosztást tartalmazó táblázat egyértelműen mutatta, hogy a következő úti célom az indonéz turista paradicsom: Bali szigete.
Az út eseménytelenül telt, az utasok jófejek voltak, nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen mindenki nyaralni ment. Ez egy igazi party-járat vontam le a következtetést, miután a szokásosnál is nagyobb mosollyal szolgáltam fel a kért alkohol tartalmú italokat.
Indonézia ezen vidéke egyszerűen fantasztikus. A trópusi klíma gyönyörű zöld növényzetet eredményez, az öbölből lenyűgöző kilátás nyílik az Indiai-óceánra, az étel finom és olcsó. A legszembetűnőbb viszont az volt, hogy arrafelé mindenki mindig mosolyog, a buszsofőrtől a biztonsági őrön át a pénztáros néniig, tényleg mindenki. Ilyen rövid idő alatt azt nem sikerült kiderítenem, hogy az anyagi szegénységük ellenére tényleg ennyire boldogok az emberek arrafelé, vagy csak a „gazdag” turistáknak örülnek ennyire. Gyanítom, hogy mindkettő egyszerre. Az ilyenkor alanyi jogon járó 24 órás pihenőidő rendkívül gyorsan telt, aminek végeztével bizony nehéz szívvel váltam meg a búvárfelszereléstől és öltöttem magamra az egyenruhát. Ide még több napra turistaként egészen biztosan visszatérek mondtam az útlevél kezelő hölgynek, aki a változatosság kedvéért szintén mosolygott.

Közel-kelet:

Fura lesz úgy tartózkodnom a fedélzeten, hogy nem kell felszolgálnom semmit, gondoltam magamban, amikor átvettem a 90%-os dolgozói jegyemet az ügyfélszolgálati osztály munkatársától. A közeli Dubaiba repültem, ugyanis a beosztásom a következő 3 napra az ígéretesnek mondható „Off” státusszal kecsegtetett. Ennyi az időt ne tölts itthon semmittevéssel, de ne is repülj túl messzire, hallgattam a tapasztaltabb kollégák tanácsát.
Dubai belvárosában lefoglaltam a legolcsóbb szállodát, és elindultam felfedezni a Közel-kelet ezen gyöngyszemét. (A repülőtársaságoknál dolgozó emberkéknek a szállásadó helyek a kellemesnek mondható 50%-os kedvezményt biztosítják, széles-e világon) Dubait körbejárva szembetűnt, hogy itt aztán bőségesen rendelkezésre áll pénz, kérem szépen. Hatalmas felhőkarcolók, luxusautók tömkelege, futurisztikus vonatok és egyéb látványosságok. Azt is megjegyzem viszont, hogy a pénzükkel nem igazán tudnak mit kezdeni – európai mércével mérve –. Példaként említeném a tenger alatt futó autópályát, a bevásárlóközpont közepébe épített sípályát és a pálmafa alakú mesterséges szigeteket. Ilyen és ehhez hasonló helyeket természetesen én is rendre végigjártam, közben pedig nem győztem csodálkozni a korunk mérnökeinek teljesítményén.
Az egyik este találkoztam két ukrán ismerős lánnyal, akik szintén a sivatagba tették át székhelyüket. A barátság onnan van, hogy az egyetemi éveink alatt együtt néztük a vizet, fuldokló fizetővendéget keresve. Mindezen szolgálatunkért pedig jófajta amerikai ropogós dollárt vághattunk zsebre az adott hónap végén. Mondhatnám úgy is, hogy ez abban az életszakaszban történt, amikor a vadkacsa nem repült, hanem úszott.
A reptérre érkezve magabiztosan vonultam a jól ismert logó irányába, hogy átvegyem a beszállókártyámat visszafelé. Ekkor ért egy kisebb meglepetés: az adott járatra már nincs több hely. Bizony, bizony ezzel számolnia kell annak, aki dolgozói jeggyel utazik. A 90%-os kedvezmény mellé némi bizonytalanságot is kapunk. Igaz, hogy ma estére már tele van mind az x darab járatunk, de valaki úgyis lekési és akkor eljött a te időd, ha meg nem, akkor holnap reggel 5től ismét meg lehet próbálni mondta bíztatva a pult mögött gubbasztó úriember. A reptéren éjszakázás nem is jelentett volna nagy gondot, az viszont igen hogy másnap 10-re a szálláson kellett lennem. Amennyiben nem vagyok a szálláson a megadott időben, úgy kereshetek magamnak egy másik – valószínűleg nem repkedős– állást. Ilyen hangulatban töltöttem el két teljes órát, amikor is a hangosbemondóba bemondták a nevemet, valamint azt, hogy leszek szíves a check-in pulthoz fáradni, mégpedig mán jelleggel. A kolléga nagy mosoly kíséretében átnyújtotta a jegyemet azzal a megjegyzéssel, hogy 20 perc múlva zárják a kapukat, úgyhogy siessek. De akkor még sem nem csekkoltam be, sőt még át sem világítottak, mármint biztonságilag. A nyakamba akasztottam a repülésre jogosító igazolványaimat és átverekedtem magam a tömegen. Eme tevékenységem szemet szúrt az éppen szolgálatot teljesítő arab rendőrnek, aki fennhangon meg is kérdezte, hogy „Hova ilyen sietősen, fiatalember?” Ekkor utolsó lehetőségként olyan lendülettel mutattam fel a Qatar Airways által kiállított igazolványomat, mint Fox Mulder FBI ügynök tette azt az X-akták-ban. Így történt, hogy a Közel-kelet legforgalmasabb repterén mind a hatóságok, mind pedig az utasok szemében fontos emberré lényegültem, aminek következtében szabad utat kaptam egészen a B-16-os kapuig. Usain Bolt futó világbajnok fújtathatott olyan kimerülten az olimpiai stadionban, mint én a székemen. Mondjuk örültem is annyira a repülő emelkedésének, mint ő az aranyéremnek.

Európa:

Marci barátommal már a hónap elején megbeszéltük, hogy amint lehetőség adódik találkozunk. Néhány órán belül egy régi baráttal fogjuk átbeszélni az Élet nagy dolgait. Ebben a hangulatban túrtam elő a télikabátot és a vastagpulcsit a szekrény mélyéről és hajtogattam bele a bőröndbe. Ugyanis a skóciai Edinburghben az időjárás előrejelzés szerint -6 C fokot mutat a hőmérő higanyszála.
Amikor a búcsú bulit rendeztük Magyarországon, akkor még nem gondoltuk, hogy a Skót Felföldön fogjuk újra látni egymást. A szállodába megérkezve, a kötelező egy órás szundit követően a kollégákkal/kolleginákkal megindultunk a város irányába. A hideg ellen 15 éves skót malátapárlattal védekeztünk, aminek a következtében a hangulatunk fokozódott mégpedig a jó irányba. Edinburgh óvárosa csak úgy sugározta magából a történelem eseményeit, hogy teljesen átszellemültünk. A városnézést és egy kisebb fotó tanfolyamot követően egy hangulatos helyi pubban vitattuk meg a közelmúlt eseményeit. Mi, Marcival az előbb említett vendéglátó ipari egységbe beülve anélkül is tudtunk fogyasztani, hogy arról fotográfiai bizonyítékot gyártottunk volna, nem úgy, mint mondjuk a távol-keleti lányok. Nagyon bölcsen ekkor állapítottam meg, hogy az emberek, akikkel a munka során találkozom legalább olyan sokszínűek, mint a helyek, ahol járok. Ezt követően hotelbe visszatérve a jól bevált uszoda-jakuzzi-szauna szentháromsággal zártuk a napot.
Másnap a reptéren egy baráti kézfogással ismét búcsút vettünk egymástól és mentünk az utunkra, egyikünk Közép-Európába, a másikunk meg a Közel-Keletre.

Afrika:

Kindertojás, így hívjuk magunk között azokat a napokat, amikor készenlétben kell állnunk. Tesszük ezt azért, mert nem tudjuk, ha kicsomagoljuk mi van benne. Nekem pedig a beosztás szerint négy teljes napig kellett várnom arra, hogy megcsörrenjen a telefon, amikor is közlik velem, hogy most akkor hova és mikor. A hívás a készenléti napokat megelőző este be is futott. Amikor is közölték velem, hogy Malajzia fővárosába Kuala Lumpurba két nap múlva, délután 4 órakor megy egy Boeing 777-es a fedélzetén jó sok utassal, aztán azokat kellene kísérni. A trópusokból sosem elég felkiáltással igent mondtam az „ajánlatra”. Na, ez is megoldódott, gondoltam magamban, akkor, amikor a soron következő napomat vásárlással, pénzváltással, edzéssel és Kuala Lumpur nevezetességeinek megtekintési sorrendjének összerakásával töltöttem…
Aztán hajnalban meg csöng a telefonom, biztos anya tévesztette már megint el, hogy melyik időzónában vagyok, majd holnap visszahívom és már fordultam is a másik oldalamra. A telefon meg csöng… hadd csöngjön, jól van az. Közben meg rázendít a vonalas is az előszobában. Na jól van, ennek már a fele sem tréfa, akkor felveszem. Felvettem. A vonal túlsó végén a hölgy közölte velem, hogy változott a beosztásom. Mondom, tudom, tegnap beszéltünk megyek Malajziába. Nem, nem pont ezt próbálom elmagyarázni neked, ha figyelnél. A dél-afrikai Fokváros lesz a nyerő. Hát azt meg mégis hogy? - kérdeztem vissza reflexből, kómásan. Úgy - jött a válasz, hogy 50 perc múlva a ház előtt a busz, aztán azon rajta kellene lenni. És már bontotta is a vonalat. Ekkor kezdődött az idegbajos rohanás, mert a bőröndöm nem volt még bepakolva, megborotválkozva sem voltam. Miért is lettem volna? Délután 4-ig lett volna még idő ezekre, bőven. Ebből persze az lett, hogy a fürdőkádban zuhanyzás közben húztam le az arcomról a szőrt és fogkefével a kezemben gyömöszöltem a kofferba a cuccokat. A buszba meg az utolsó pillanatban vágódtam be. Egy szó mint száz, így történt, hogy egy köteg Maláj ringgittel a pénztárcámban léptem Dél-Afrika földjére.
A szálloda halljában már ott várt minket egy néhai légiutas kísérő, aki jelenleg abból él, hogy a Qatar Airways alkalmazottait körbehurcolja egy kis zsebpénz ellenében Fokváros nevezetességein. Mai nap sem volt kivétel, ott ült az ürge és arra várt, hogy induljunk. Meg is állapodtunk, hogy fél óra múlva találkozunk. Zuhanyzást, öltözést és némi koffein bevitelt követően összeverődtünk és már mentünk is az Asztal-hegy és a Jóreménység Fok irányába. Afrika ezen vidéke egyszerűen felülmúlta a várakozásaimat, a szervező srác is kitett magáért, mindenhová elvitt és közben lelkesen idegenvezetést is tartott. Így még izgalmasabb volt az egész túra.
Ami viszont igazi meglepetés volt számomra azok az afrikai gyümölcsök voltak. Teljesen más ízűek, mint, amit otthon lehet kapni. Nem hiába ott teremnek helyben.

Így látogattam meg négy kontinenst három hét alatt. A kalandnak viszont közel sincs vége, mert februárban még az arcomat fogja érni a nap Phuket festői szépségű tengerpartján, rá néhány napra még a londoni köd és szitáló eső sem fogja elvenni az életkedvemet.

Csahmed