A sivatagi országban éppen a Ramadan időszakát éljük. Amikor az ominózus hónap elején az egyik kelet-európai – évek óta itt tevékenykedő – kollégám mondta, hogy nemsokára megkezdődik a Ramadan, akkor még nem értettem a hangjában rejlő keserűséget. Akkor még nem. Aggodalomra semmi ok, gondoltam magamban akkor, amikor a méltán híres internetes keresőprogram segítségével a hiányos tudásomat kiegészítettem.
Mi is az a Ramadan?
Az iszlám előírásainak megfelelően egy böjtöléssel töltött hónappal bizonyítja a hithű muszlim vallású ember önmaga és Allah előtt, hogy az ő hite márpedig erősebb, mint a testi vágyai. Eme bizonyítás legfőbb módja az az, hogy egy teljes hónapot böjtöléssel tölt el. Egy teljes holdciklus idejéig tartózkodnia kell napkeltétől napnyugtáig az evéstől, ivástól, dohányzástól, szexualitástól, stb. Eme szigorú előírások alól mentességet élveznek a gyerekek, a betegek, az idősek, a terhes nők, a háborúban szolgálatot teljesítő katonák és azok, akik utaznak.
Amikor az interneten tájékozódtam a fentiekről, akkor ezt az egészet még nem tudtam hova tenni. Ha ezt írja elő az iszlám szent könyve, akkor ezt írja elő és kész. Másokat vallási meggyőződésében még csak véletlenül sem fogok megsérteni, zártam rövidre magamban a gondolatmenetet.
Az egyetem elvégzése után, friss diplomásként szembesültem azzal, hogy az oktatott elmélet és az alkalmazott gyakorlat között nemegyszer áthidalhatatlan szakadék húzódik. Nemcsak a munkaerőpiacon, hanem itt is találkoztam eme huncut kis jelenséggel.
Az elmélet után nézzük hogyan is néz ki mindez a gyakorlatban:
Az első élményem a Ramadannal az volt, amikor a két hetes szabim után ismét Qatarban találtam magam. A szabadságot a lehetőségek maximális kihasználása mellett Szicília szigetén töltöttük a hugival. Sőt néhány napra még haza is látogattam Magyarországra.
Természetesen a hűtőm teljesen üres volt, amikor visszatértem a szállásra. Az üres hűtőszekrény nem különösebben ritka jelenség egy légiutaskísérőnél. Ha üres, akkor megtöltöm, gondoltam, és már húztam is fel a cipőmet. Aztán egy kisebb sokk ért a bevásárlóközpont ajtajánál: Zárva! Na’ tessék, kénytelen leszek az amerikai gyorsétterem hamburgerét fogyasztani. És már ballagtam is a közismert logó irányába. Aztán: Hopp! Az is zárva! A Ramadanra való tekintettel napkeltétől napnyugtáig minden zárva- okosított a biztonsági őr, miközben megkért, hogy ugyan ne rángassam már azt az ajtót. Így történt, hogy a sivatagban, aznap, napnyugtáig én is böjtöltem!
Az a szerencse ért, hogy a Szent Hónap alatt kaptam egy Medinába tartó járatot (Medina az Iszlám szent helye). Mondanom sem kell, hogy a repülőgép tele volt imádkozni és megtisztulni vágyó emberekkel. Ekkor szembesültem azzal, hogy mekkora erő is van még mindig a vallásokban. A böjtöt mindenki tartja. Egy teljes repülőgépnyi utas, semmilyen táplálékot nem fogyasztott. Egyetlen egy idős bácsika kért egy teát, de suttogva és akkora bűntudattal a hangjában, hogy komolyan megsajnáltam. A lehető legdiszkrétebben nyújtottam oda neki a papírpoharat. A nagypapi körbenézet, hogy látja-e valaki, majd a teát olyan gyorsasággal lehajtotta, hogy mire kimondtam: „Tessék vigyázni, mert forró!” Addigra már le is csusszant a torkán. Utána már csak mutogatott, hogy a terhelő bizonyítékot sürgősen tüntessem el az asztaláról. A Rosenberg házaspár csempészhette ki akkora körültekintéssel az atomtitkot Los Alamosból, mint én azt a szerencsétlen papírpoharat a kabinból.
Valamilyen csatlakozásra vártunk a Távol-kelet egyik repterén, aminek következtében hosszabb ideig a földön várakoztunk. Mivel a felszállás késett, természetszerűen a felszolgálás is. Már éppen végeztünk a szervizzel és megkezdtük az elpakolást, amikor az egyik hölgy akkora svunggal jelent meg a hátsó konyhában, hogy mindenki szabad utat biztosított neki, mint a rohammentőnek az M3-on. A kollegina csakugyan vészhelyzetben érezhette magát, mert mindennemű udvariaskodást mellőzve azonnal rámkiáltott, hogy hol is van pontosan a személyzeti kaja. A kezemben lévő tisztítóruhával úgy mutattam a helyes irányba, mint anno Toldi Miklós mutatta az utat Buda felé a petrencés rúddal. Azzal az apró különbséggel, hogy ő keze nem remegett. A munkatársam nő létére olyan erővel tépte fel a táplálékot rejtő kocsi ajtaját, mint ahogy azt a kommandósok szokták, egy rajtaütés keretében. A soron következő jelenetet kiemelt figyelemmel kísértem. Nem kis meglepetésemre a következő kép tárult elém: A kollegina nagy vehemenciával tömte magába az ennivalót, miközben 20 másodpercenként az órájára pillantott. nagy kontrasztot képezve ezzel a viselkedése és a tökéletes elegáns megjelenése között. Hirtelen jött ötlettől vezérelve megkérdeztem, hogy jól van-e. Erre röviden rávágta, hogy persze, csak nem egészen három perce (!) van arra, hogy táplálékot vegyen magához. Ugyanis nemsokára feljön a Nap. Nemsokára feljön a Nap?!? – Kérdeztem vissza reflexből. Nézz már ki az ablakon! Hét ágra süt. Mondjuk ez nem olyan meglepő délután 2-kor!! Erre nagy sebtében odamondta, hogy nem az a lényeg, hogy Singapúrban hány óra van, hanem, hogy Mekkában mennyi az idő. Mert csak az számít! – mondta. De olyan flegmasággal a hangjában, mintha egy Nobel-díjas fizikus próbálná elmagyarázni egy értelmi fogyatékosnak a szorzótáblát, mégpedig sokszori nekifutásra… És már tűnt is el a fél croissant a szájában.
Az előbb említett jelenetet azon a bizonyos skatulyában nem tudtam hova rakni. Ő meg azt nem, hogy egy ilyen egyszerű, magától értetődő dolgon mit kell annyira csodálkozni.
Azért nem mindenki veszi ilyen komolyan a dolgokat. Egy másik kellemes kis szösszenet az az volt, hogy a szokásos eligazítás keretén belül a rangidős kollegina rákérdezett, hogy ki az, aki böjtöl. Tette ezt azért, mert akkor olyan pozíciót ad az illetőnek, ami fizikailag kevésbé megterhelő, tekintve, hogy az ember vércukorszintje ilyenkor – mint azt az előbb láttuk – napnyugtáig alacsony. Az egyik hölgyemény fennhangon közölte is, hogy ő bizony a hithű muszlimok közzé sorolja magát. Ezért leszünk szívesek őt mi is oda sorolni. Ahogy eme szavak elhagyták a száját, szinte prófétává nemesült a lénye, miközben vallásos áhítat lengte körbe a szobát, eme hajnali órán. Éppen csak az tömjén illata hiányzott. Az az összhatás olyan szinten tökéletes volt, hogy még egy mozi terem széles vásznán is megállta volna a helyét.
A színdarab megtette a hatását, a hölgy megkapta a legkönnyebb helyet. Én meg mehettem a konyhába. Aztán teltek-múltak az órák, fogytak a mérföldek, mi pedig egyre csak közeledtünk az úti célunk felé.
Aztán egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy valaki jóízűen falatozik. Odanézek és mit látok? Az előbb említett hölgy a csirkés szendvics mellé stílusosan egy tábla csokoládét majszol. Hát… ezt… mégis… hogy?!? Bukkant ki belőlem az őszinte meglepetés. Úgy – jött a válasz – hogy megéheztem. Ha nem tudnám benne van a Koránban, hogy a koplalást megszakíthatja az aki utazik. Ha nem hiszem nézzem csak meg, ott áll a Könyvben feketén-fehéren. Meg különben is, ha ezen múlik a lelki békém, akkor ő azt az egy napot pluszba (!) leböjtöli. Miattam ne törd magad, HitTestvér! – Mondtam nagyvonalúan. Hiszen alig várom, hogy ennek az egésznek vége legyen és kinyissanak az éttermek és a szórakozóhelyek és végre bulizhassak egy jót.
Egy jobbfajta party, az kell most nekem gondoltam magamban, akkor, amikor azt terveztem, hogy a beosztásomban szereplő három szabadnapot hol is töltsem. Rövid gondolkodást követően, a céges 90%-os kedvezmény fülre kattintottam, a keresőbe meg a DOH-AMS viszonylatot írtam, hátha felférek a Schiphol felé tartó járatra. Szerencsére volt még hely. Ez már csak így van: Egyeseknek RamaDAN, másoknak meg AmszterDAM.
Na, megyek váltok már egy kis Eurót. Mert hiába fejlett a nyugat-európai bankrendszer, azért Hollandiában sem lehet mindenhol kártyával fizetni.
Csahmed
