Mint minden tisztességes muszlim vallású ország, így Katar sem ünnepli a Karácsonyt. Annyira nem, hogy még 24-én a késő délutáni órákat is a reptéren töltöttük és azzal voltunk elfoglalva, hogy a megnéztük merre is található az a bizonyos elsősegélydoboz. A Szentestét csaknem tölthetjük egy forgalmas terminálban, gondoltuk a csoporttársakkal. Rövid tanácskozás után arra jutottunk, hogy egy vacsorára mégiscsak beülünk valahova. Így történt, hogy az idei Karácsonyt egy thai étteremben töltöttük, csakhogy a hangulat meglegyen. Természetesen alkohol tartalmú italokat az Ünnepekre való tekintettel sem szolgáltak fel.
Nem sokáig dorbézolhattunk, mert másnap a tudásunkról számot kellett adnunk, úgyhogy a cech rendezése után egyből hazafelé vettük az irányt. A lakótársaim sem jártak jobban, az egyik Kínában, a másik pedig a Kenguruk Földjén „ünnepelt”.

Bármi történjék is a Szilveszterkor mindenféleképpen bulizunk mondogattuk egymásnak, miután sikeresen abszolváltuk az éppen aktuális vizsgát. Egyrészt azért, mert az óév utolsó napja Katarban is ünnep, másrészt meg azért, mert megjött a fizetés. (Arab szokás szerint a fizetés a hónap végén van) 31-én hamar elengedtek minket a trénerek, hadd mulasson az ifjúság felkiáltással. Ugyanakkor azt sem felejtették el mondani, hogy 11-re mindenkinek otthon kell lenni. Bizony ám, a képzés ideje alatt ez így megy és nincs kivétel. Voltak már olyanok akik nem tartották be és ők bizony repültek, mármint a cégtől kifelé – mondta mosolyogva a tréner. Na nem baj, mi azért meghúzzuk értettem egyet az ukrán kollégával. Annak rendje és módja szerint meg is szerveztük az estét, egy kisbuszt rendeltünk. Azt, hogy pontosan hova is megyünk azt még nem tudtuk, de azt tudtuk, hogy a román srác már dolgozott a cégnél, ő ismerte a helyeket. Hát, ha ismeri, akkor ő majd megmondja.
Végre már egy kis sörözés, ez már nagyon hiányzott gondoltam magamban miközben öltözködtem. Földöntúli öröm kerített hatalmába attól a gondolattól, hogy rövid időn belül sör fog érintkezni az ízlelőbimbóimmal. A jól ismert kesernyés aromáját már szinte éreztem is a számban miközben ballagtam a szállás elé. Ekkor Hopp! hirtelen ott termett a főszervező román srác és rámordított: „Te meg, hogy nézel ki?” „Hogyhogy hogy nézek ki?” kérdeztem vissza olyan tekintettel mint, aki most ébredt a legszebb álmából. Egy klubba megyünk– fejtette ki a mondandóját bővebben „te meg a koptatott farmerhez elegánsan sportcipőt vettél fel?” „ Hát ja. Jó lesz az, menjünk már.” Magyaráztam, hogy pontosan miért is. A döntés mögött meghúzódó logika az volt, hogy úgyis egész nap öltönyben feszítünk, akkor legalább ma este lazuljunk. Ekkor a kolléga kicsit türelmetlen lett és közölte, hogy ebben az öltözékben egészen biztosan nem fognak sehova se beengedni. Úgyhogy futólépésben menjek vissza a szállásomra és öltözzek át, mutatott az ellenkező irányba egy kisbusznyi piperkőc úriember teljes egyetértése mellett. Ingben és lakkos cipőben tértem vissza, nehogy szó érje a ház elejét. Még a buszsofőr is elismerően bólintott, amikor beszálltam, ugyanis már csak én hiányoztam a fedélzetről.

A belváros felé vettük az irányt abban a reményben, hogy van olyan hely, ahová beférünk. Mindenhonnan elhajtottak, mert nem volt foglalásunk. Míg végül az egyik jó nevű szálloda 28. emeletén üzemelő bárban állapodtunk meg aznap estére. A pultról festői kilátás nyílott a belváros kivilágított épületeire, a személyzet pedig kifogástalanul szabott öltönyt viselt és hozzá pedig cilindert vett fel. Ahogy illik. Ekkor még nem voltak sokan, úgyhogy könnyedén helyet foglaltunk a bárszéken és rendeltünk kedvünkre. Végre már egy kis hazai életérzés, nosztalgiáztam magamban. Aztán, amikor a főpincér egyenként elkérte a személyazonosságunkat igazoló iratot, hogy azzal nyissa meg a nevünkre a számlát, akkor felbátorodtam és megkérdeztem, hogy mennyiért is csapolják nekem cilinderben a sört. Mosolyogva közölte velem, hogy általában 20.000 Ft-nak megfelelő riyalért méri az előbb említett italt, de mivelhogy mi a Qatar Airways alkalmazásában állunk nekünk 20% kedvezmény jár. Az előbbi mondat hallatán úgy pislogtam, mint hal a szatyorban, amikor is az egyik kelet-európai kolléga rám szólt: „Ne csóróskodjál már, most kaptunk fizetést.” Ezt a tényt egy percre sem vitattam. Azt viszont szerényen megjegyeztem, hogy a január még előttünk áll illetve, hogy ez a fajta hozzáállás egy Kelet-Európában igen népes csoport gondolkodásmódjára emlékeztet engem. Csodálkozva meg is kérdeztem, hogy az ő országában talán nincsenek az előbb említett népcsoportból. Megnyugtatott, bizony vannak ott is. Erre a gondolatkörre hivatkoztam, amikor egy másik csoporttársam felkiáltásának köszönhetően feles poharak kezdtek megjelenni a bárpulton. Így spóroltam meg magamnak némi fejszámolást (és fejfájást). Ahogy az borítékolható volt a csapatépítő tréning sikeres volt. A csapat fel- mi viszont leépültünk.
Az idillnek a macedón kolléga sürgetése vetett véget. Ugyanis már 10 óra elmúlt nekünk meg valahogy haza kell logisztikáznunk magunkat. Úgyhogy rövidesen 3-as csoportokba szerveződtünk és taxiba vágtuk magunkat. Az este záróakkordjaként még veszekedtünk egyet a taxisofőrrel, aki megpróbált lehúzni minket.
Háromnegyed 11 után pár perccel húztam át a mágneskártyát a beléptető kapun. Ezzel a mozdulattal lezártam eddigi életem legrövidebb, de ugyanakkor legdrágább szilveszteri buliját.

Az éjfél a fürdőkádban talált. Pezsgő helyett – jobb híján – hűsítő zuhannyal köszöntöttem az újévet. A pancsikolásnak a lakótársam dörömbölése vetett véget, aki karikás szemekkel közölte, hogy most érkezett meg a gépe New Yorkból és ha nem bánnám gyorsan lezuhanyozna mielőtt elmegy bulizni. Persze, haver gyere csak, mondtam, miközben magam köré csavartam a törölközőt.

Nemsokára vége lesz már ennek a tréningnek is.

Csahmed

Mint minden rendes állam, így Katar is megünnepli az alapításának évfordulóját. A jeles ünnep december 18-ra esik. Ez alkalomból óriási felhajtás volt ma az olajban gazdag ország fővárosának több pontján. Katonai parádé, repülőgép bemutató, tűzijáték, utcazenészek váltották egymást. Ennek következtében hatalmas tömeg hömpölygött az utcákon.
Egy ilyen alkalmat nem lehet kihagyni, gondoltam magamban miközben kimostam a csipát a szememből, aztán betaxiztam a belvárosba. De a jóból is megárt a sok, főleg, ha megéhezik az ember gyermeke. Így tértem be egy hangulatos kis vendéglőbe, ahol tradicionális arab ételeket szolgáltak fel. Sok várakozás után, nagy nehezen asztalhoz jutottam. Ahogy éppen ízletes báránysült falatkák érintkeznek az ízlelőbimbóimmal, odalép hozzám egy arab és megkérdezi, hogy csatlakozhat-e. Mondom: persze, gyere csak. Elkezdünk beszélgetni és kiderül, hogy az egyiptomi úriember angoltanárként keresi meg a kebabra valót. Amint szóba kerül Egyiptom, azzal a lendülettel meg is kérdezi, hogy mit tudok az országról. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen tanáremberrel állunk szemben. Szerintem érettségin diák olyan átfogóan még nem foglalta össze Egyiptom történelmét az óbirodalomtól kezdve Hoszni Mubarakig úgy mint én ott, akkor táplálkozás közben. Mondjuk nem is voltam megilletődve, nem úgy mint anno a középiskola végét jelentő vizsga közben. Valószínűleg átengedett a tanárúr, mert elégedetten bólogatott a szavaim hallatán. Mikor befejeztem a „tételt” lazán visszakérdeztem, hogy ő mit tud Magyarországról. A magyarok nagyon híresek arról, hogy telekommunikációs eszközöket gyártanak- mondta magától érthetődően. És előhúzza a zsebéből a Nokia telefonját, amin a Made in Hungary felirat virított. Ezt követően olyan vehemenciával sorolta az előbb említett készülék előnyeit, hogy az bármelyik reklámban megállná a helyét. Egy levegővel elmondta hogy az aksija tovább bírja, mint bármelyik másik telefoné és, hogy a képernyője sem törik be, ha elejti. Egyébként pedig az egész arab világ ezt használja. Szóval a magyarok méltán lehetnek büszkék eme technikai vívmányukra. Azt az aprócska megjegyzés kimaradt a mondandójából, hogy a Nokia telefont mi csak összeszereljük. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy most én bólogatok elismerően. Mindketten jobban jártunk azzal, hogy nem szóltam, mert teljes összhangban ittuk meg az étkezés végén az arab kávét.

Az este közeledtével elérkezettnek láttam az időt, arra, hogy hazafelé vegyem az irányt. Leintettem az első szembejövő taxit, majd kényelmesen elhelyezkedtem az anyósülésen. A nagy dugó miatt lassan haladtunk. És mint ilyenkor az általában lenni szokott beszélgetni kezdtünk. A volánnál egy 30-as éveiben járó indiai fiatalember ült. Amikor a Hungary szót meghallotta felcsillant a szeme és erős akcentussal megkérdezte: „Do you know Alaska?” Az előbb említett mondaton elmosolyodtam és szerényen azt mondtam: „No.” A taxisofőr ezen a ponton nem adta fel, hanem folytatta: „Alaska is good.” Erre nem tudtam mit mondani, bambán néztem ki a fejemből. Elképzelésem sem volt, hogy mit akarhat ezzel. Talán puputevék helyett jeges medvéket akar az út szélén látni, vagy esetleg a hófödte hegycsúcsok jobban vonzzák a homokdűnék helyett, de az is lehet, hogy téli gumira akarja költeni a fizetése egy részét. A tanácstalanság kiülhetett az arcomra, mert az újdonsült ismerősöm –indiai akcentussal– feltette a következő kérdést: „Are you from Hungry?!?” Na ezen a ponton felidegesítettem magam, mert az egy dolog, hogy rosszul ejtette ki a szülőhazám nevét. Na de a világ másik végéről jött ember ne kérdőjelezze már meg a származásomat. Ez azért mégsem azonos fajsúlyú megjegyzés, mint az előbbi Nokiás az étteremben. Ez a gondolat járt a fejemben, amikor eszeveszett mozdulatokkal kezdtem kutatni a táskámban az útlevél után. Én úgy gondoltam, hogy egy hivatalos dokumentum felmutatása minden kétséget kizáróan pontot tesz a beszélgetés végére. A hiányos földrajzi ismereteit meg majd az iPhone érintőképernyője segítségével bővítheti. A sofőr érezhette is, hogy valami nincs egészen rendben ezért egyértelművé tette: „You know, Alaska Diamond, the pornstar?!?” Jaaaaa, hát persze kiáltottam fel, immáron nem a havas tájra gondolva. Ekkora intenzív megvilágosodást Buddha érezhetett a fügefa alatt ülve, mint én a taxi anyósülésén. Ezen a ponton derült ki, hogy nem az ő földrajztudása hiányos, hanem az én asszociációs képességemen van még mit javítani. Mondtam is hogy így már mindjárt más. Jóhogy tudom miről beszélsz, Kumár testvér. Egy szó mint száz, így nem kellett felmutatnom az indiai sofőrnek az útlevelemet és mégis tisztázódott a származásom. Az út további részében basic english-t és némi activityt alkalmazva magyarázta, hogy pontosan mit is csinálna „Alaskával”, illetve, hogy a hölgynek mit is kellene vele csinálnia. „Alaska is good.” mondogatta átszellemülve a taxisofőr.
Azt a témát, hogy az előbb említett színésznő szépsége miért pont az ő társadalmi rangjával lépne kölcsönhatásba, nem érintettük. Egyrészt azért, mert túlmutat a kapcsolatunkon, másrészt meg ha már tettem egy gesztust az egyiptomi tanárnak, akkor teszek egyet neki is. Így kerek a történet. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább az „Alaska is very good.” mondatot ismételgetem.

Híresek a magyarok messzi földön. Nem hiába Pandzsáb tartományban is van szélessávú internet.

Ezzel a kellemes gondolattal búcsúzok Tőletek mára:

Csahmed

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! (Vagy, ahogy errefelé mondanák: Uraim és Hölgyeim!)

Mint azt az előző bejegyzésben kifejtettem, az oktatás ideje alatt figyelnek arra, hogy a férfiak és a nők el legyenek egymástól szeparálva. Mert nem szeretnék, hogy az újoncok ismerkedése a tanulmányaik rovására menjen. Ez abban nyilvánul meg, hogy a zöldfülűek különböző termekben sajátítják el a légi utas kísérés alapjait, nem azonos időben kapják az ebédidőt, a büfében pedig nem szabad beszélgetni az újoncoknak egymással. A már levizsgázott -és ezért egyenruhában vonuló- sztyuvikkal természetesen szóba elegyedhetünk, de ezek általában felszínes csevegések. Az előbb említett hölgyek, úgyis mindig sietnek, a büfében csak bekortyolnak egy kávét és már húzzák is maguk mögött a bőröndöt, mint a repülő a kondenzcsíkot. A fiúk nem tehetik be a lábukat a női szállásokra, és fordítva. Az oktatók nem győzték hangsúlyozni, hogy amíg le nem tesszük a vizsgáinkat és a repülésre jogosító szárnyacskát fel nem varrjuk a zakóra, addig ez így is marad.
Első ránézésre ez az egész hozzáállás igazságtalannak tűnik. Második ránézésre… is. De nem volt mit tenni hozzá kellett szoknunk a szituhoz. (Most elképzelem, mit léptem volna akkor, ha hasonló szöveggel álltak volna elő, amikor a Balatonon vízimentősködtem. Lelkileg úgy dolgoztam fel, hogy most már nem vagyok a magyar tengernél, a piros gatyámat fekete öltönyre cseréltem.)
Valamelyik nap ebédidőben ilyen szellemben lézengett az egész fiú csoport a táplálkozásra kijelölt helyen, amikor is szokatlan esemény történt. Az egyik román nemzetiségű hölgy határozott mozdulattal átnyújtott egy papírdarabkát a hímnemű honfitársának, majd sarkon fordult és elindult az osztályterem felé. A távolodó lány idomait ekkor kollektíven szemügyre vette az egész csoport. Ezek után nem sokáig kellett bíztatni a srácot, hogy ugyan nézze már meg mit is tartalmaz az üzenet. Mondanom sem kell, hogy a fecnire a hölgy előzőleg a telefonszámát írta fel. Az óráink végeztével egy emberként drukkoltunk a kollégának, hogy sikeres legyen a hívása. Lélegzet visszafojtva vártuk, hogy a vonal másik végén belehallózzanak. A beszélgetésből semmit nem értettem, de a hanglejtésből annyit sikerült dekódolnom, hogy a srác az elhangzottakkal igen elégedett volt. Ugyanis hivatalos volt egy bemutatkozó beszélgetésre, az egyik közeli étterembe. Az időzítés tökéletesnek mondható, ugyanis nem hivatkozhatott arra, hogy tanulnivalója van. De szerintem nem is akart. Ebben a helyzetben a fiúk sok sikert kívántak az úrnak az eredményes szerepléshez, azzal a hátsó szándékkal, hogy általa megismerhet más nőnemű légi utas kísérő palántákat.

A mai napra szabadságot kaptunk, de nem ám olyat mint a múlt héten. Akkor ugyanis hiába voltunk hivatalosan távol az „iskolától”, feladtak annyi házi feladatot, hogy kitöltötte az egész napunkat. Tegnap viszont sikeresen levizsgáztunk a Service modulból, ahol megtanultuk, hogy hogyan kell szakszerűen felszolgálni az italokat 10.000 méter magasban. Ennek örömére az egész csoport úgy döntött, hogy most mi ülünk be valahova, ahol rendhagyó módon fogyasztó vendégként funkcionálunk. Be is tértünk egy helyre, amelyet a tapasztaltabb kollégák ajánlottak. Mindenki kényelmesen elhelyezkedett, aztán rendeltünk. Én személy szerint egy sört csapoltattam magamnak. Aztán ahogy fogy az ital, hallom, hogy a többiek egy-egy felessel is rendelnek. A töményért soha nem voltam oda, ezért kihagytam. Ahogy kezdem felvenni a hely ritmusát, hirtelen egy kérdés villant át az agyamon: Srácok, mennyibe is kerül itt egy sör? Rövidesen megérkezett a válasz, miszerint 4.000 Ft-nak megfelelő Riyalt kell kicsengetni azért a 4 dl-es italért, aminek a felét már bekortyoltam. Gyors fejszámolást követően el is döntöttem magamban: ma nem iszok többet. A „Don’t be a pussy!” mondatot már meg sem halottam, mikor távozásom egyértelmű szándékaként rendeztem a számlát a pincérrel. Miközben taxit próbáltam leinteni megjegyeztem magamban, hogy Dohában majd nagy hasznát fogom venni annak az adottságomnak , miszerint 3 sör, hogy úgy mondjam bebódít. És akkor most finoman fogalmaztam. Ezt a 3 sör/buli arányszám még az egyetemi évek alatt kalibrálódott. Látjátok, kedveseim minden képesség jó valamire.

Azt tudni kell, hogy Dohában a nappali hőmérséklet a kellemesnek mondható 26 fok körül alakul. Ezzel már az itt tartózkodásom elején megbarátkoztam, ezért napközben általában kinyitom az ablakot, behúzom a szúnyoghálót, hadd szellőzzön a szoba. A hálót elindulás előtt ellenőrzöm, nehogy valami bogár berepüljön. Így tettem ma is, mielőtt elindultam korzózni a belvárosba. Ha már van egy kis időm körbenézek. Milyen jó lesz majd a friss szobába visszatérni, gondoltam. Ez idáig teljesen rendben van, csak egy aprócska tényt hagytam figyelmen kívül. Ez pedig az, hogy ma homokvihar volt. Aztán volt nagy meglepetés, mikor kinyitottam a szobaajtót. Az egész helyiséget ellepte a homok. Ezt úgy képzeljétek el, hogy mindent ellepett a finom, sárga por. MINDENT. Még a ruhás szekrénybe is bejutott. Hogy jutott be a szekrénybe? Hát úgy, hogy nyitva hagytam az ajtaját, hadd szellőzzenek az ingek is. Későn értem ma haza, már nincs erőm takarítani. Majd holnap felkelek korán és indítok egy mosást… Aztán még egyet… Aztán még egyet. A szobám lakhatatlanná vált, ezért a ma éjszakát a nappaliban töltöm. Még szerencse, hogy a szobatársaimnak van tartalék ágyneműje.

Üdvözöllek Titeket, jelen esetben a kanapéról:

Csahmed

Tengermély Tisztelet! Vagy ahogy errefelé mondanák: Salam ale koum!

Ott tartottunk, hogy felszállt az Airbus 320-as a ferihegyi kifutóról és a Közel-kelet felé vette az irányt. A repülés ideje alatt le sem vettem a szememet a stewardessekről és minden egyes mozdulatukat figyelemmel kísértem. Nem hiába hirdeti úgy magát a Qatar Airways, hogy a "Világ 5-csillagos légitársasága", tényleg kifogástalan luxusban utaztam. Az út felénél a leendő kollegináimmal is összehaverkodtam. A hölgyek kitörő örömmel fogadtak és kínáltak mindenféle étellel, itallal. Rengeteget meséltek, csak úgy röpködtek a szakzsargonok, amiből én -akkor még- vajmi keveset értettem, de úgy tettem, mint aki keni-vágja a szakma minden csínyját-bínyját. Csak akkor hagytam el a jókedvű kis társaságot, amikor a kapitány bemondta, hogy mindenki üljön le, mert megkezdtük a leszállást. Miután belepecsételtek az útlevelembe és a személy azonosítás végett retinahártyámba is belevillantottak egy kedves hölgy várt rám és üdvözölt a társaság nevében. Megkért, hogy menjek vele. Külön autóval vittek a központi épületbe, ahol a kötelező papírok kitöltése és aláírása után a kezembe nyomtak egy nagyobb összeget Welcome Bonus gyanánt. Innen egyenesen a szállásomra kísértek. A szállás egy új építésű lakótelepen található. A Qatar Airways épület együtteseket vásárolt a város ezen részén a hímnemű légiutas kísérőknek. Igen, sajnos hölgyek nem laknak a közelben. A lakás teljesen felszerelt, légkondicionált, a szobám szép, tágas, ízléses bútorokkal berendezve. Két apartman társam van, egy román és  egy macedón srác. Mindketten jó fejek.  A román srác az orvosira járt, de otthagyta, mert nem bírta fizetni. A macedón srác meg szakmáját tekintve szakács... SZAKÁCS. Szeret és tud is főzni, szokott is heti 2-3 alkalommal és a készételt jó szívvel meg is osztja a jelenlévők között. Ennek külön örülök, mert így sikerült a kajakészítést ismét kibekkelni. Ekkora mákom is csak nekem lehet.

A ház, ott lakok a negyediken

A házunk melletti park

A közelben van egy pláza, a földszinten a Lulu nevű bevásárlóközponttal, ami az arab Tesconak felel meg. Az emeleten pedig éttermek várják ez éhes arabokat. Az első napon be is tértem az egyikbe, hogy a fenébe ne tértem volna be, hiszen éhes voltam a pénztárcám meg csak úgy duzzadt a welcome bonustól. Ahogy belépek látom, hogy két tradicionális arab ruhát viselő hölgyemény éppen a pultnál magyaráz valamit a pincérnek. A helyiségben már csak egy szabad asztal volt. Találjátok ki, hogy kit ültettek le? Engem. És miért? Mert én vagyok a férfi! Errefelé ez így megy, kérem szépen. (mondjuk a két asszonyság sem maradt éhen, megkapták elvitelre) Ebben a pillanatban hatalmasra nő az arcom és kényelmesen elhelyezkedek az elfüggönyözött boxba. Nézegetem az étlapot, de rövidesen rájövök, hogy nem értem, mert hiába van ott a név angolul, akkor sem értem, hogy mi mit takar, mert az étel leírása arabul van. Tanácstalan arccal lapozgatok ide-oda, a pincérnek ez feltűnik és hoz egy olyan étlapot, amiben képek is vannak. Így már könnyebben megy a választás. De még mindig hiányérzetem van. Ugyanis nincsenek feltüntetve az árak. Jön a pincér, kérdezi, hogy sikerült-e választanom. Mondom, nem mert nem tudom, hogy mi mennyibe kerül. Ezen a mondatomon elmosolyodik és szerényen azt mondja: "Sir, I'm sure it is not expensive for you." Na, ezen a ponton az arcom mérete és a vérnyomásom is lecsökkent. Most akkor mi legyen? Rendeljek, ne rendeljek? Nem sétálhatok csak úgy ki, mert két nőszemély nem tudott leülni, csak mert én átléptem az étterem küszöbét... Szóval rendeltem valamilyen krumplis pástétomos, zöldséges helyi arab mittudom én mit. Szépen elmajszolom, közben megnyugszom. Amikor is a pincér sziluettje feltűnik a függöny mögött, kérdezi, hogy hozhat-e desszertet. Mondom hozhat! Most már úgyis mindegy. Ide vele, egyszer élünk! Jobbról a másodikat lesz szíves. Aztán megkapom a számlát. Remegő kézzel kinyitom a bőrtokot és mit látok? Kb 2000 Ft-nak megfelelő Qatari Riyalért fogyasztottam. Hatalmas kő esett le a szívemről. Széles mosollyal az arcomon csengettem ki a kért ruppó mennyiséget, aztán mentem az utamra. Néhány nap múlva az egyik kazah csoporttársam kérdezi, hogy nem tudok-e egy jó és ugyanakkor olcsó éttermet a környéken. Mondom dehogynem kistestvér, kövess! Elvittem ugyanarra a helyre. Rendeltünk kedvünkre, előétel, főétel, desszert. Jön a számla kb 18.0000 Ft-nak megfelelő Qatari Riyal fejenként. Pislogtunk, nyeltünk egy nagyot, de nem volt mit tenni kifizettük. Srác meg is kérdezte, hogy nálatok Magyarországon ez olcsónak számít? Mondom nem, nagyon nem. Akkor ezt te is beszoptad, ugye? Mondom be! El is újságoltuk a történetünket a másnapi tréningen. Mire az egyik világot látott oktató elnéző mosollyal az arcán közli velünk, hogy a katariak nem nagyon foglalkoznak ilyenekkel, hogy árak az étteremben. Rendelnek, aztán a végén fizetnek és kész. Ha viszont legközelebb, a világ másik végén nem akarunk így járni, akkor ne legyünk már balfaszok és sürgősen töltsük le a Word PriSM nevű alkalmazást a telefonunkra. Az egész csoport azonnal fel is jegyezte az alkalmazás nevét, mi meg titokban örültünk, hogy a többiek sincsenek előrébb.

A tréningen a férfiak és a nők -keményvonalas arab szokás szerint- külön csoportban tanulják a szakma alapjait. A mi csoportunkban 12-en vagyunk. Két román, egy ukrán, egy macedón, egy indiai, egy japán, egy kazah, egy maláj, egy marokkói és két dél-afrikai srác, kis hazánkat pedig szerény személyem képviseli. A központi épületben egy 10 emeletes toronyházban van a tréning. Az oktatás időpontja reggel 6-tól-12-ig. A busz reggel 5-kor vesz fel minket a ház előtt. Miért van ez így kérdeztük az oktatókat az első nap a második kávé után. Azért jött a válasz, mert az arabok korán kelnek. Szeretik a hivatalos ügyeiket még reggel elintézni. A bankok például reggel 6-tól délután 1-ig, a hivatalok pedig délig vannak nyitva, Ebben az a logika, hogy reggel még nincs az a dög meleg, 100 évvel ezelőtt még nem volt légkondi. Attól még, hogy mindenütt beszerelték az előbb említett hűtőberendezést, a bioritmusuk nem változott. Az egész épületben egyébként egy darab büfé található a 7. emeleten. Mindenki oda jár beszélgetni, ismerkedni. A szünetben mi is fellifteztünk a 7-re. A marokkói sráccal nyomban le is ültünk az egyik hölgyekkel teli asztalhoz és kávéval a kezünkben előadtuk, hogy mi igazából mekkora királyok vagyunk. Néhány percig tartott az egész ismerkedés mire megjelent a fő instruktorunk, egy egyiptomi hölgy. Félrehívott minket és úgy letolt, mintha valami rossz dolgot csináltunk volna. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a kiskamaszokat az osztályfőnök fülön csípi azért mert a lány öltözőben leselkedtek. Az óra elején fel is hívta a figyelmünket, az egyébként hihetetlenül jó fej egyiptomi instruktor, hogy nem szabad a lány tréning csapattal ismerkednünk (az ott dolgozó egyenruhás, már levizsgázott sztyuvikkal lehet, csak a tréningesekkel nem) A fő instruktor velünk akart példát statuálni. Tudta, hogy hol kell levadászni a pályakezdőket: az itatónál. Nem hiába, afrikai a szentem. Erre is rákérdeztünk, hogy miért van így. Azért- jött a válasz, mert a cég azt szeretné, ha a leendő légiutas kísérők tanulmányainkkal foglalkoznánk az oktatási időszak alatt, nem pedig a másik nem tagjaival. Jelen esetben Melissával a kolumbiai szépséggel.

Ha megbocsátotok, mára befejezem. Megyek aludni, most hogy a müezzin is elhallgatott.

Üdvözlettel:

Csahmed

Hol is kezdjem ezt az egészet? Hát az elején.

A sztory egészen az idei lakásfelújításig nyúlik vissza. Történt ugyanis, hogy a kőműves fugaanyagért küldött a Baumaxba (igen akkor még volt Magyarországon Baumax). Én meg azon a bizonyos januári reggelen fel is ültem a 3-as metróra. Ahogy ott csücsörészek az előbb említett tömegközlekedési eszközön a kezembe akad egy ingyenes újság, amelyben feketén-fehéren az áll, hogy az Emirates légitársaság jön Budapestre toborozni. Noha a légitársaságról és a sztyuvi életmódról csak felszínes tudással rendelkeztem ez nem akadályozott meg abban, hogy elküldjem az önéletrajzomat. Jött is a válasz, hogy itt és itt várnak, ekkor és ekkor. Internet és okostelefon hiányában nem néztem tüzetesebben utána a dolgoknak, csak a dátumot jegyeztem meg. Közben meg haladt a lakásfelújítás: fal kibontva, csempe leverve és a rezidencia minden szegletében különféle szakemberek serénykedtek. Ahogy egy fárasztó nap végére értünk rá is csörögtem Marci barátomra, hogy igyunk már meg egy sört a helyi kiskocsmában. Ahogy ott ülünk a harmadik kör után meg is kérem, hogy ugyan pillantson rá, hogy nekem másnap 8-ra hova is kell menni. Marci közli velem, hogy a megadott címen Budapest legelegánsabb szállodája található. Nem egészen kettő perc alatt még azt is kiderítette, hogy a felvételire nagyon ajánlott puccba vágnia magát az embernek. Mondjuk, ha a meghívó emailt figyelmesebben elolvasom, akkor ez nem ért volna meglepetésként... Ja persze, én emaileket olvasgatok a csemperagasztó meg magától házhoz jön. Természetesen a ruhatáram nagy része -az öltönyökkel együtt- a nagymamánál várta, hogy normális körülmények uralkodjanak a frissen vásárolt ingatlanban. Gond egy szál se, majd felkapom a farmer-sportcipő-vastagpulcsi triót. Itt felvetődik az a kérdés, hogy én ezt hogy is gondoltam. Hát úgy, hogy azt hittem olyan lesz, mint az amerikai vízimentős "felvételi". Ők mondják el, hogy mekkora királyság az egész. Ők próbálnak minket meggyőzni és nem pedig fordítva. Hát...igen csak már nem vagyunk diákok. Én meg ott helyben megígértem, hogy most már tényleg, de tényleg veszek egy okostelefont. Ezen az egészen egy jót röhögtünk, aztán rendeltünk még egy sört. Következésképpen annak rendje és módja szerint kokira is vágtuk magunkat. Másnap jóhogy nem keltem fel. Egy szó mint száz: így nem dolgozom az Emiratesnél.

Ez az egész repülős ügy nem hagyott nyugodni és ahogy normalizálódtak a dolgok körülöttem ki is googliztam a tudnivalókat a légiutas kísérésről és a felvételiről. Kiderült, hogy az olajban gazdag államok légitársaságai rendszeren járnak a magyar fővárosba toborozni. A soron következő a Qatar Airways februári megmérettetése lesz. Oda is elküldtem az önéletrajzomat, ők is behívtak. Én meg teljesen kipihenten, józanul, öltönyben belibbentem az egyik jó nevű hotel különtermébe. Ahol körülbelül 70 fiatal várta, hogy elkezdjük a procedúrát. A jelentkezők nagy része a szebbik nem képviselői közül került ki. A felvételi 2 napon át tartott. 7 vagy 8 lépcsős volt, minden egyes alkalommal hazaküldték a jelentkezők felét. A végén már csak 5-en maradtunk. Itt elkövettem azt a hibát, hogy nem cseréltem senkivel elérhetőséget. Ez két dologra vezethető vissza, az egyik az, hogy ha beültem valaki mellé, akkor az a következő körben már biztos nem volt ott, a másik meg az, hogy az egész napon át tartó felvételi során olyan szinten megéheztem, hogy minél gyorsabban pontot akartam tenni a végére és most már kajálni egy jót. A Final interjút elsőként tudtam le és azzal a lendülettel húztam is a csíkot a szállodából a legközelebbi kifőzdébe. Gondoltam néhány napon belül úgyis eldöntik, hogy felvesznek-e vagy sem. Ezt ismét nagyon durván benéztem, mert egy jó ideig nem jött semmilyen válasz. Egy rövid ideig még eszemben voltak a légiutas kísérő lét előnyei, de az idő előrehaladtával egyre halványabbnak éreztem annak az esélyét, hogy vala is nekem fognak fizetni a repülésért.

A soron következő hónapokban megpróbáltam a szakmámban elhelyezkedni. Kevés eredményt sikerült így felmutatnom. Ebből a motivációs levelet írogató, interjúzgató, munkahelykereső életstílusból elegem lett és egy hirtelen jött ötlettől vezérelve kiadtam a frissen felújított lakásomat, bepakoltam egy kevés cuccot a kocsiba és addig nyomtam a gázpedált, amíg el nem értem a Balatont. A nyarat a magyar tenger partján töltöttem -a hagyományokat folytatva- vízimentőként. Fantasztikus időszak volt ez, igazi felüdülés. De egyszer minden jónak vége szakad, még a nyárnak is. Márpedig ha vége a nyárnak, akkor a vízimentők lerakják a munkát, jobban mondva a mentőbólyát. Így tettem én is. Az ősz első napján élményekkel tele vettem az irányt a családi fészek felé. Ahol is a "Hotel Nagymama" szolgáltatásait vettem igénybe. Mielőtt elkezdhettem volna azon gondolkodni, hogy mit is kezdjek magammal, az Élet, azaz a Qatar Airways megadta a választ. Közölték velem, hogy nagyon örülnének, ha több napon át tartó orvosi vizsgálatokon esnék át. Kórházról, kórházra, osztályról osztályra jártam. Rengeteg pénzt hagytam az egészségügy eme szektorában. Természetesen semmi kizáró oka nem volt annak, hogy felvegyenek. Ennek ellenére többször visszadobták a papírokat, hogy ezt meg azt, így és így kell ráírni és nem úgy, ahogy azt a magyar orvosok gondolták. Az orvosok meg nagyban magyarázták, hogy amit ők oda leírtak az ugyanazt jelenti. Mondtam nekik, ha ugyanazt jelenti, akkor miért nem úgy írják, ahogy én kérem? (Ezen a ponton bántam igazán, hogy nincs kit felhívni és miért nem cserélte elérhetőséget senkivel.) Végül sikerült ezeken a formai dolgokon átlendülnünk és sok rohangálás után összeállt a végleges orvosi anyagom. A következő egy hónapban tűkön ültem. Végül megkaptam a "Congratulations" kezdetű emailt Mohamed népétől. Ebben tudtomra adták, hogy a vízumom elkészült és jómagamat, valamint 3 bőröndömet szívesen látnának a Budapest-Doha járaton. Előtte még érzékeny búcsút vettem az itthon maradt családtagoktól, barátoktól, ismerősöktől. A megadott időben a Ferihegyre kimentem, a 17D ülésbe beültem és teljes lelki nyugalommal vártam, hogy a Qatar Airways menetrend szerinti járata megemelkedjen alattam.

Így hagytam hátra az öreg kontinenst és költöztem ki a Perzsa-öbölbe. Onnan fogok beszámolni Nektek a különböző élményeimről.

Üdvözlettel:

Csahmed